„Öten vannak tehát. ők utaznak fel s alá az idők országútjain. Szekerüket a tél adja a tavasznak, s az ősz veszi el a nyártól, hogy az ősznek a tél könyörögjön érte. Úgy mondják, akik beszélnek erről, mert van kedvük hozzá, hogy sírásuk egyetlen történet, kezdet és vég, szemhunyásnyi pihenő nélkül. Úgy mondják, Rostocktól Fiuméig, Münchentől Kijevig nem akad helység, ahol a földeket ne öntözték volna könnyeik. Inkább nem verik nagydobra ezt a helybeliek. Máshol egyszerűen elfelejtik őket. Hol csak az árnyékukra emlékeznek, hol meg nyárfákat ültetnek a szekerük nyomába, kétoldalt, hogy legyen jel, mely egyszer visszavezeti őket. [...]
Öten vannak, ez a bizonyos.”

(Részlet a regényből)