A magyarországi kezdetek   

Az eszperantó korán eljutott hazánkba.

Bálint Gábor, aki 1893-tól japán, török, tatár, mongol, mandzsu, koreai, kabard és finn nyelvet tanított a kolozsvári egyetemen, 1897-ben tanfolyamot szervezett, összefoglaló nyelvtant állított össze, és azt kőnyomatos íveken kinyomatta. A kiváló nyelvész azt vallotta, hogy: "...egy neutrális, logikán alapuló nyelv, mint aminő az eszperantó, megszabadítaná legalább a nem nyelvész közönséget attól, hogy az idáig leginkább elterjedt idegen nyelvekkel kínlódjék. Mert, hogy az akármelyik idegen nyelvet csak kínnal, s így is csak körülbelül lehet megtanulni, azt csak olyan felületes palírozók tagadhatják, akik azt hiszik, hogy a nyelv csak azon pár tucat frázisból áll, melyet szajkó módra betanulnak."

A kolozsvári egyetemen a hallgatók és professzortársai közül sokan megtanulták a nemzetközi nyelvet. Tanítványai között volt egy fiatal újságíró is, Barabás Ábel, aki az ő támogatásával 1898-ban Kolozsvárott kiadta az első eszperantó - magyar nyelvkönyvet.

Lengyel Pál szekszárdi nyomdász már 1897-ben meismerkedett az eszperantóval. Amikor az első tekintélyes eszperantó folyóirat válságba került 1900-ban, Lengyel magára vállalta a lap kiadását, később szerkesztését is. 1904-ben családjával együtt Párizsba emigrált, a háború ideje alatt hat évig internálótáborban volt, és csak 1919-ben térhetett vissza hazájába.

Az első viágháború előtti időszakban a nyelv legaktívabb terjesztője Marich Ágoston volt. Megalapította az első magyarországi eszperantó folyóiratot, a La Verda Standardot. Ebben a folyóiratban jelentek meg az első irodalmi próbálkozások, többek között Bárczi Géza fordításai és Az ember tragédiájának hat színe. A lap 1915 októberében szűnt meg.

Az első országos egyesület, a Magyarországi Eszperantó Társaság 1911-ben alakult. A munkás eszperantista egyesület 1913-ban jött létre Budapesten. A Nemzetközi Nyelvet Terjesztő Bizottság, mely 1918-ban alakult, tagjai között tudhatta Karinthy Frigyest, Kosztolányi Dezsőt és Schöpflin Aladárt is.
Jászi Oszkár, az Egyetemi Ügyek Kormánybiztosa, 1919. februrár 13-án aláírt iratával engedélyezte, hogy a budapesti egyetem bölcsészettudományi karán Dr. Lóránd Leó oktassa a nemzetközi nyelvet.

A Tanácsköztársaság idején a munkás eszperantisták a külföld tájékoztatását tűzték ki célul. Ezért szerkesztették a Hungara Revuo című lapot, amelynek anyagát a magyar sajtóból eszperantóra fordított cikkek alkották. A folyóirat példányait tizenkét ország eszperantistáihoz juttatták el, akik a cikkeket anyanyelvükre fordítva közölték.

A 20-as évek közepétől a munkás eszperantista egyesületekben az eszperantó oktatásával párhuzamosan a marxizmust is tanították. Ez a politikai munka felkeltette a rendőrség figyelmét: 1927 és 1929 között rendszeressé váltak a házkutatások és letartóztatások, a csoportbetiltások. A rendőri terrortól megrémült vezetőség száműzte az egyesület életéből a politizálást.

1922-ben a polgári eszperantisták egy csoportja Schwarz Tivadar kezdeményezésére megalapította a Literatura Mondo című folyóiratot, amelynek főszerkesztője az orosz hadifogságból hazatért Baghy Gyula és dr. Kalocsay Kálmán orvos lett. A lap maga köré tömörítette az időszak valamennyi tehetséges költőjét és íróját, s hamarosan az eszperantista világ szellemi központja lett. Kialakult a "Budapesti Iskola" néven ismert irodalmi áramlat, a folyóirat mellett kiadóvállalat alakult. A két világháború közötti időszakban Budapest lett a nemzetközi eszperantó irodalmi és nyelvművelési élet irányító központja.

(Szerdahelyi István nyomán)