Zamenhof és az 'Internacia Lingvo'   

1887. július 14-én jelent meg Varsóban a Kelter magánnyomdában az eszperantó nemzetközi nyelv első tankönyve oroszok számára. A szerző a Doktoro Esperanto álnév mögé rejtőzött. A nyelvet Nemzetközi Nyelvnek (Internacia Lingvo) nevezte, de rövidesen az alkotó álneve ragadt rá: "esperanto" az új nyelven 'remélő'-t jelent.
Ettől a naptól valamennyi ezután következő nyelv az eszperantótól indul el, valamennyinek "ideológiája" az eszperantó tagadásával kezdődik.

Doktoro Esperanto brosurájának borítólapja sokat elárul a szerző szándékáról. A cím alatt ez a mottó áll: "Hogy egy nyelv világnyelv legyen, nem elég csak annak nevezni." A második címoldalon a cenzúra engedélyének dátuma: 1887. május 21. - Zamenhofnak először a cári orosz cenzúrával kellett megverekednie. Különös szerencséje volt, hogy apja szintén cenzor volt: a héber és jiddis kiadványok cenzora. Kéziratának kéthónapos "elfektetése" után végül az ügy apjának egyik barátjához került.
A belső címoldalon, a cenzúra engedélye alatt ez áll orosz nyelven: "A nemzetközi nyelv, mint minden nemzeti nyelv, közös tulajdon: a szerző örökre lemond minden rá vonatkozó személyes jogáról." A hátsó fedőlap belső oldalán pedig ezt olvashatjuk: "E brosúrának fordítási joga bármilyen nyelvre mindenkié." E rövid kis közlemények szolgáltatják az első adatot válaszul arra a sokakat izgató kérdésre, hogy sok száz hasonló nyelvtervezet közül miért éppen az eszperantó terjedt el és vált élő nyelvvé.

Az eszperantó szerzője - eredeileg: Lejzer Samenhof; az eszperantó megalkotása után: Lazaro Ludoviko Zamenhof - 1859. december 15-én született Bialystok lengyel városkában. Apja Marko Samenhof földrajz- és nyelvszakos tanár, héber és jiddis nyelvű állami kiadványok állami cenzora, tankönyvíró. Otthoni nyelvük az orosz volt, édesanyával gyakran jiddisül beszéltek, ez volt egyébként a soknemzetiségű kis város közvetítő nyelve is. Zamenhof folyékonyan beszélt németül és lengyelül, a középiskolában a franciát sajátította el beszédszinten, receptív fokon ismerte a hébert, arámot, latint, görögöt és az angolt. Bialystok egy miniatűr Bábel volt: lakosai négy különböző nyelvet beszéltek. Egymás iránt táplált gyűlöletük okát Zamenhof a soknyelvűségben látta; ezért fogant meg benne a gondolat, hogy alkosson egy nemzetközi nyelvet.

Az eszperantó keletkezését maga Zamenhof így mondja el egy barátjának írt levélben: "...Németül és franciául még gyermekkoromban megtanultam, amikor még nem tudtam összehasonlításokat tenni és következtetéseket levonni; de amikor ötödik osztályos voltam, és angolul kezdtem tanulni az angol nyelvtan egyszerűsége azonnal feltűnt, különösen a latin és görög nyelvtanról való hirtelen átmenet következtében. Észrevettem akkor, hogy a nyelvtani alakok gazdagsága csak vak történelmi jelenség, és nem szükséges a nyelvben. Ennek hatására kezdtem kutatni, és mind több nyelvtani alakot kidobni a nyelvből, és észrevettem, hogy a nyelvtan egyre olvad a kezem között, és rövidesen elérkezetem a legkisebb nyelvtanhoz, amely nem volt több, mint néhány oldal. Akkor már komolyabban kezdtem foglalkozni álmommal. De a hatalmas szótárak még mindig nem hagytak nyugodni...
...meggyőződtem arról, hogy a szótár anyaga román - germán kell legyen, és ettől csak annyiban lehet eltérni, amennyiben ezt a szabályosság vagy más fontos nyelvi ok kívánja... Rövidesen észrevettem, hogy ezekben a nyelvekben sok olyan kész szó van, ...amelyeket minden nemzet ismer, és amelyek a jövendő nemzetközi nyelvnek a kincsét jelentik.

1878-ban a nyelv többé-kevésbé már készen volt, bár az akkori lingwe uniwersala és a mostnai eszperantó között nagy a különbség... Hat évig dolgozatm, tökéletesítve és próbálgatva a nyelvet, írtam rajta eredeti írásokat, és ezek a széleskörű próbák bebizonytották, hogy az, amit én elméletileg már teljesen késznek véltem, gyakorlatilag még nincs befejezve... 1878-ban azt hittem, hogy elég, ha egy nyelvnek van nyelvtana és szótára... de a gyakorlat mindinkább meggyőzött arról, hogy a nyelvnek szüksége van valami megfoghatatlanra, valmailyen összetartó elemre, amely a nyelvnek életet ad és egy meghatározott szellemet...

Befejeztem az egyetemet és megkezdtem orvosi gyakorlatomat. Most már gondolhattam arra, hogy munkámmal a nyilvánosság elé lépjek... Hosszú fáradozások árán sikerült kiadnom a brosúrámat 1887 júliusában. Nagyon izgatott voltam:... átléptem a Rubicont."

A tankönyvek megjelenése után Zamenhof százszámra kapta a leveleket, amelyek sokszor ellentmondóak voltak: egyesek éppen azt dicsérték a nyelvben, amit mások kifogásoltak. Zamenhofnak kezdettől az volt az álláspontja, hogy ő egyszemélyben nem illetékes változtatásokra. Ezért fogadta örömmel a hírt, hogy az Amerikai Filozófiai Társaság bizottságot alapított a nemzetközi nyelv kérdésének vizsálatára. A társaság főtitkára, Henry Philips nyelvész és numizmatikus a nyelv lelkes propagálója lett.

Zamenhof szorgalmasan gyűjtötte a módosítási javaslatokat és ezeket folyamatosan közölte az akkori egyetlen nemzetközi lapban, az Esperantistoban. Közben 1893-ban megjelentette az egyetemes szótárat (Universala Vortaro), amely már 2666 szóelemet tartalmaz, 1894-ben pedig megjelent az Ekzercaro 42 mintamondat-gyakorlattal.

A beérkezett módosítási javaslatok alapján Zamenhof elkészített egy reformtervezetet és közzétette az Esperantisto 1894. évi számában, kérve az előfizetőket, hogy szavazzanak. A beérkezett 264 szavazat közül 157 az eredeti változatra szavazott, 93 kisebb módosításokat javasolt, 3 alapvető átdolgozást és 11 szavazta meg az ott közölt változatot.

Ugyanebben az évben jelent meg a Hamlet teljes fordítása (Zamenhof), és ezzel le is zárult az eszperantó első, kísérleti időszaka. A nyelv végleges formája állandósult, megszűntek a nyelvi viták.

(Szerdahelyi István nyomán)