z Akadémia 1836. szeptember 24-i ülésén hajdani kritikusa, Kölcsey Ferenc búcsúztatta a költõt. Berzsenyi életében nem engesztelõdtek meg egymás iránt, sõt vitáikba elvi ellentéteken túl kölcsönös bántások és sértõdések is vegyültek. A pálya lezárultával azonban múló, bár fájdalmas epizódnak tûnt, ami elválasztotta õket, maradandónak, ami összekapcsolta. Kölcsey így fejezte be beszédét:

„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelõ szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnõk azt? az élet utai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstõl, akar félreértéstõl: de a sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költõ miénk, e nemzeté marad végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsõséged szent örökség gyanánt birandja.”

niklai temetõben nyugvó porai fölé Somogy vármegye állított 1860-ban méltó emléket, születésének 100. évfordulóján, 1876-ban pedig Vas vármegye szentelt ünnepet nagy szülötte emlékezetének.

lõdeink újítását, az antik idõmértéket õ honosította zenei magyar versnyelvvé. A hazafias ódaköltészetnek és a magyar hangulatlírának Vörösmarty felléptéig elsõ s legnagyobb képviselõje. Ezért a XIX. században hazafias ódáiért becsülték. Teljes életmûvét azonban a XX. század fogadta be. Szabó Dezsõ egy rövid tanulmányban (1912), míg Németh László egy egész könyvben (1937) méltatta.