Dohnányi Ernő zongoraművész, zeneszerző, zenepedagógus a 20. sz. legsokoldalúbb muzsikusainak egyike volt. Neve hallatára zsúfolásig megteltek Európa és Amerika hangversenytermei; jelenléte a húszas és harmincas évek Budapestjének zeneéletére is döntő hatást gyakorolt.

Dohnányi 1877-ben Pozsonyban, az Osztrák-Magyar Monarchiában született, művelt polgári családból. Apja, Dohnányi Frigyes gimnáziumi tanár kitűnően csellózott, festegetett, zenét szerzett. A családban rendszeres kamaramuzsikálás folyt, és a tehetséges kisfiú hamar csatlakozott a felnőttekhez.
Érettségi után a bécsi zeneakadémia helyett a budapestit választotta tanulmányai színhelyéül. Döntése nagy jelentőségű lett a 20. századi magyar zene szempontjából. Zongorát Thomán Istvánnál, zeneszerzést Koessler Jánosnál tanult. 1895-ben Brahms meghallgatta az Op. 1. c-moll zongoraötösét. „Magam sem tudtam volna jobban megírni” – nyilatkozta a műről.

A kitűnő sikerrel végzett tanulmányokat azonnal jelentős koncertek követték: Bécs, Berlin, London, Boston közönsége lelkesedik játékáért. Zeneszerzőként is elismerésben részesül: Op. 5 zongoraversenyének egytételes változatával megnyeri a Bösendorfer-díjat. Két alkotásával Király-díjban is részesül.
28 éves, amikor a Königliche Musikhochschule művésztanára lesz Berlinben. Ez biztos anyagi hátteret biztosít, hogy kedve szerint komponáljon, koncertezzen, és élhessen gond nélkül családjával. Tíz év múlva, 1915-ben tért haza Magyarországra. Kezdetben szerződéssel zongorát tanított a Zeneakadémián, majd néhány hónapon át a főigazgatói tisztet is betöltötte. Ekkor lett a Filharmóniai Társaság elnökkarnagya is.
1920-ban, a Tanácsköztársaság leverése után a Horthy-kormány elrendeli azonnali elbocsátását az állami szolgálatból. Ennek ellenére folyamatosan koncertezik Budapesten, és az egész országban. Egyedül gondoskodik a főváros hangversenyéletéről. Évadonként majd 120 hangversenyt ad. 1922-ben a Kolozsvárról Szegedre költözött egyetem díszdoktorává avatja.

A harmincas évek elejére Dohnányi igazi zenei nagyhatalom: mesteriskolát vezet, a Rádió főzeneigazgatója lesz, elnökkarnagy. Számos kitüntetés, köztük a Corvin-lánc, a francia Becsületrend birtokosa. 1934-től, mint a Zeneakadémia újbóli főigazgatója, a felsőház tagja. Nevéhez fűződik az első Liszt-verseny megszervezése, melyet tanítványa, Fischer Annie nyert meg.

A II. világháború kitörése nehéz politikai és kulturális helyzetet teremtett, amely döntésre késztette az idősödő mestert. 1944-ben elhagyta az országot, és nem is tért vissza többé.
Élete hátralevő részében anyagi és erkölcsi nehézségekkel kellett megküzdenie. A háború után felkerült a háborús bűnösök listájára. Ez alól azonban hamarosan hivatalosan is tisztázódott, bár még évekig kísértették a képtelenebbnél képtelenebb vádak, amelyek bizonytalanná tették egzisztenciáját.

1948-ban a biztosabb megélhetés reményében hagyta el Európát. Előbb Argentínába utazott, majd elfogadta a Florida State University felkérését, és az állam fővárosában, Tallahasseeban telepedett le. Élete végéig az egyetem tanára maradt. Fáradhatatlan derűvel tanított, koncertezett. A halál is munka közben érte: New Yorkban egy lemezfelvétel közben megfázott, és életének 83. évében a betegség következtében elhunyt.

„Már gyermekkoromban megtanultam, hogy mindig az egyenes utat kövessem. Sohase füllentettem, vagy köntörfalaztam senki és semmi kedvéért. Mindig, minden körülmények között kimondtam, amit helyesnek találtam, még akkor is, ha az történetesen hátrányos volt számomra, vagy éppen egész exisztenciámat veszélyeztette.”(Dohnányi)

„Játékszert adtál Sors a kezembe, és én boldog vagyok, hogy ez az enyém, kedvem szerint játszhatom vele. A röpke és mégis elmúlhatatlan perc örömét hirdetem és a Csűrdöngölő szilaj iramában az időtlen, önfeledt, testetlen lebegést éltem át és próbáltam kifejezni.”
(Dohnányi)

„Napfény! Mindig csak napfényre vágytam! És ezt a fényt nemcsak a természetben kerestem, hanem mindenütt, az emberek jellemében és a sajátomban is... Ha pihenni kívántam, kikapcsoltam magamból mindazt, ami kellemetlen és nyugtalanító. A legteljesebb pihenést ... nevezhetném téren és időn túli testetlen eszmélésnek ... a komponálás jelentette számomra, amikor életérzésem észrevétlenül kilépett belőlem, hogy szétáradjon.”
(Dohnányi)

„A zeneirodalom minden műfajában otthonosan és meglepő gyorsan komponált. Írt dalokat, zongoradarabokat, szimfóniákat, zenekari- és kamaraműveket, miséket, színpadi alkotásokat, balettzenét, átiratokat. Szerzeményei a klasszikus művész arcélét tükrözik, jóllehet gondolat- és érzésvilága a múlt század német romantikájában gyökerezik.”
(Haits Géza: Dohnányi Ernő. Látóhatár, 1969. 1-2. sz.)

„Feltűnésre nem vágyott, nem akart és alkatánál fogva nem kellett világmegváltó célokért síkraszállnia. Nem ostromolta az elérhetetlent. Dalolt magától értetődő természetességgel, belső sugallatra, nem latolgatva, milyen hatással lesz a hallgatóra.”
(Haits Géza: Dohnányi Ernő. Látóhatár, 1969. 1-2. sz.)

„Dohnányinak van humora. A humor, a szelíd szellemesség feltűnően hiányzott huszadik századi nagyjainkból. Bartók is, Kodály is legfeljebb szarkasztikusan gúnyos. Ideális mellé mefisztói torzat állítanak. Dohnányi zenéje is gyakran derűs, előadóművészete pedig még inkább az. Élvezi a viccet, a poénokat.”
(Porrectus: Hanglemez. Dohnányi at the piano. Muzsika, 1993. 12. sz.)

„Valóban, Dohnányi a XX. században XIX. századi jelenség, ’Homo ludens’, aki szertelenségét, tartalmi, hangulati csapongásait a formával szerencsésen megzabolázza, nem forradalmi, hanem konzervatív alkat. Míg Bartók mérnöki pontossággal, éles, töredezett vonalakkal rajzol, esetleg satíroz, Dohnányi finom ecsettel, nagyvonalúan, ezer ragyogó színnel fest. Zenéje nem rendez át, nem zilál szét, hanem a felszínen siklik, azt színesíti, és ragyogó tűzijátékká rendezi. Nincsenek elképesztő megoldásai, adagiói nem mély értelműek, s nem a lélek legmélyéről, netán kozmikus magányról szólnak. A puszta szemlélődés, a finom, áttetsző csend hangjai, mindenfajta szimbolikus utalás nélkül. Óriási vitális energiák által mozgatott zenei világban a létezés drámai tétje csak nagy ritkán izzik fel.”(Zalatnai Katalin: „Zengő alabásrtomba...”. Holmi, 1995. 6. sz.)