„Időrendben az első Bartók-propagátorok közé sorolhatjuk…Dohnányi Ernőt, aki számos művét mutatta be zongorán, zenekarral; ő vezényelte azt a történelmi nevezetességű hangversenyt 1923. november 19-én, amelyen Pest-Buda egyesítésének 50. évfordulójára rendezett ünnepségek keretében először hangzott fel Kodály Psalmus Hungaricusa és Bartók Táncszvitje. Dohnányi mutatta be a Csodálatos mandarin-szvitet, ő vezényelte a Cantata profana magyarországi bemutatóját...”
(Vámosi Nagy István: Zenetörténeti párhuzamok. [Budapest], 1982)

„Billentésétől, amint a játék révületében óriásira nőtt, korok és emberek fölé, képzeletünkben a pillanat örökkévalóságát megéneklő Orfeusz öltött szellemalakot. Dohnányi igazi lényét, a költő arcát, akinek vonásaiban legrejtettebb magunkra ismertünk, akkor tapasztaltuk meg, amint kilépett a hangversenydobogóra, útban a zongora felé. Még le se ütötte az első hangokat, kellemes remegés futott végig rajtunk. A várakozás csöndje az eszményi művész titkát lebbentette fel előttünk. És amikor a varázslat hatni kezdett, már eltűnt Dohnányi, eltűnt a hallgatóság. Csupán a lélek zengte örök dallamát...”
(Haits Géza: Dohnányi Ernő. Látóhatár, 1969. 1-2. sz.)

„A zongorahang, amely ujjai alól szétáradt a Vigadó vagy a Zeneakadémia nagytermében, már nem ismerte a hangszerhez kötöttség béklyóját. Emberi módon, a melódia szárnyaló szépségében bontakozott ki Mozart, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms üzenete. S amikor hatalmas műsorai után, befejező ráadásul apró ibolyacsokorként átnyújtotta a Für Elise-t, nem-hervadó virágszálakkal búcsúzott a közönségtől.”
(Raics István: Dohnányi Ernő születésének századik évfordulójára. Népszabadság, 1977. július 27.)