„Kiválóbbnál kiválóbb művészeket nevelt, holott nem volt jó pedagógus. Sőt egyáltalán nem volt jó pedagógus a szó igazi értelmében. Nem törődött a zenemű előadásának technikai részleteivel, nem magyarázta el soha a zongorázás mesterségbeli fogásait, nem tartott kiselőadást a zeneszerzőről, a korról, melyben a mű született. Többnyire csak pár szót mondott. Lelkesítő, találó, irányító hatású szavakat - vallják növendékei.”
(Kovács Sándor: Száz éve született Dohnányi Ernő. Kritika, 1977. 7. sz.)

„A fiatal zongoraművészekre talán az volt a legnagyobb befolyással, hogy fejlődésükben állandóan összemérhették magukat Dohnányival, mint a zenélés ideális mértékével.” (Varró Margit)
(Kovács Sándor: Száz éve született Dohnányi Ernő. Kritika, 1977. 7. sz.)

„Fischer Annietől Anda Gézáig, Faragó Györgytől Földes Andorig, Hernádi Lajostól Solymos Péterig, Petri Endréig, Wehner Tiborig, Zempléni Kornélig, s aztán tovább: Solti Györgyig, Böszörményi Nagy Béláig, Károlyi Gyuláig tart a névsor, s aztán még mindig folytatódik: a Dohnányi-iskola varázsa tovább él, az éneklő igény, az improvizatív és kötött elemek finom ötvöződése, a formálás gazdagsága a messze tűnt mester örökségeként fel-felidézhető hanglemezről, vagy a még élők élményt sugalló játékából. Mert Dohnányi pedagógus volt a javából; ihletetten vezette a művészképzőt, s nagy nehézségek közt, polarizálódást provokáló korban is emelni igyekezett főiskolánk rangját, mint annak hivatott vezetője.”
(Raics István: Dohnányi Ernő születésének századik évfordulójára. Népszabadság, 1977. július 27.)