A kapcsolat azonban többirányú! A felszabadulás után Dohnányi művei majd tíz éve letűntek a műsorról, s csak 1954 és 58 között hangzott el néhány kompzíciója. a több éves ’csendet’ 1963-ban a Tömörkény gimnázium öt növendéke törte meg (Kiss György, Korbay Pál, Szöllőssy József, Onczay Csaba, Baranyay László), s az elkövetkező években sorozatosan játszották Dohnányi C-moll (Op. 1.) kvintettjét. A produkció Gyulán, az Erkel Diákünnepségeken is olyan sikert aratott, hogy nemcsak a zsüri legmagasabb elismerését vívta ki, hanem utolsó tétele, közkívánatra, másfél nap alatt hatszor szólalt meg.

Ennél is fontosabb városunk zenei élete számára: Donhnányi zenepedagógiája, Szegeden a zongoratanítás évtizedek óta magas színvonalon áll. Rácz Lili és Zemplényi Kornél huzamosabb ideig, Varjú Irma átmenetileg volt Dohnányi-növendék: Bódás Péter pedig, mint Hernádi Lajos, Delley József, mint Solymos Péter tanítványa: ’Dohnányi-unokák’. (Hernádi és Solymos Dohnányi mesteriskoláját végezte.)

Hadd egészítsem ki Vázsonyi Bálint sok értékes és hiteles megállapítását személyes élménnyel is. Az 1940-es években három nyarat tölthettem együtt Dohnányival Balatonföldváron (Az opera születése a dráma szelleméből című első, 1943-ban megjelent könyvemhez ő írt előszót.) Számos együttlétünk során alaposan meggyőződhettem műveltségéről, humoráról és legendás hírű transzponálási készségéről, amit Vázsonyi többször kiemel. Egy alkalommal én lapozhattam neki, amikor az éppen félhanggal lehangolt zongora miatt Beethoven A-dúr Kreutzer szonátáját B-dúrban játszotta, hogy partnere Zathureczky Edet tisztán behangolhasson.) Beszélgetéseink alakalmával többször firtattam Bartókról és Kodályról alkotott esztétikai ítéletét: „Bartók a 20-ik század legnagyobb instrumentális zeneszerzője, Kodály pedig a reneszánsz óta a legkiemelkedőbb kóruskomponista.”

Szeged és Dohnányi neve - külsőleg - egyrészt városunkban adott hangversenyei, másrészt az 1930-ban komponált, úgynevezett Szegedi miséje kapcsán forrott össze. (A művet a Fogadalmi Templom felszentelésére írta, s 1937-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon is vezényelte.)

„...Megszámlálhatatlan sokaság és példás szervezettség, kiválóan felépített rendszerben fenntartott rend. Mindenki izgatott, alig néhány pillanat és felharsan az orgonán Kőnig Péter diadalmas Fanfar-Eccesacerdos-a. Néhány perc még, aztán megszólalnak az ünnepi mise első akkordjai. Dohnányi Ernő a komponista hatalmas gesztussal inti be a 200 tagú énekkart az Introitus megkezdésére és a pályadíjnyertes mű kibontja szárnyait...”

(Délmagyarország, 1930. október 26.)

Dohnányi Kertész Lajoshoz (a Szegedi Tudományegyetem karnagya és tanára volt) írt levelének borítéka

Dohnányi Ernő levele Kertész Lajoshoz
1931

A közelmúltban lezajlott Liszt-Bartók-verseny mindkét magyar győztese szegedi. Mindketten a Tömörkény gim- názium és az akkori Zeneművészeti Szakiskola növendékei voltak: Baranyay László és Gyimesi László. A szálak nem véletlenül fonódtak össze. Tanáraik révén (Varjú Irma, Ungár Imre; Delley József, Solymos Péter) mindketten merítettek Dohnányi interpretációjából, s aki még hallotta a mestert, meggyőződéssel állíthatja, hogy - Tóth Aladár szavait idézve - „Dohnányi varázsbillentése, raffaeli hangszínei és utolérhetetlen agogikája - évtizedek után is visszhagnzanak a két fiatal győztes játékában. ”