Gyulai Pál élete

Gyulai Pál költõ, irodalomtörténész, kritikus. 1826. jan. 25-én született Kolozsvárott. Apja Gyulay Antal, nemesi származású elszegényedett család sarja, kincstári számtiszt. Anyja Gyulayné Hajós Sára. 1845-1848-ig teológiát hallgat a kolozsvári ref. kollégiumban, közben gróf Bethlen János fiainak nevelõje.
1848-ban az Erdélyi Híradó szerkesztõségének tagja, a kolozsvári forradalmi ifjúság egyik vezetõje. A szabadságharc után több versben gyászolta a nemzet bukását, tiltakozott az önkény és elnyomás ellen. 1848-1853-ig gróf Teleki Domokos titkára (Pesten illetve Gernyeszegen). Erre az idõre tehetõ kritikusi bemutatkozása is, s ebben Szilágyi Sándor vállalatainak – Magyar Emléklapok, Magyar Írók Füzetei, Pesti Röpívek – sorsdöntõ szerepe van. Az elsõ kettõnek csak háttérbõl súgó “ítésze”, a harmadiknak már házikritikusa.
1853-ban a fõvárosban telepedett le és Pákh Alberttel együtt szerkeszti a Szépirodalmi Lapokat. Közben 1855 és 1856 között tanítványával, az ifjú Nádasdi Tamás gróffal Berlinben, Párizsban, Münchenben egyetemi elõadásokat hallgatnak. 1858-ban a kolozsvári ev. ref. fõiskola tanárául választotta és szülõvárosába költözött, de már 1862-ben, mint Arany János Szépirodalmi Figyelõjének segédszerkesztõje újra visszatér Budapestre, és egész erejével az irodalomnak él. Az Akadémia még 1858-ban, a Kisfaludy-társaság 1860-ban választotta tagjai közé.
1858-ban feleségül veszi Szendrey Máriát, Petõfiné húgát. Hogy Gyulai mikor látta elõször Szendrey Máriát, arról nincs pontos adat. (Talán Szendrey Júliánál találkoztak, amikor Gyulai Petõfi mûveinek kiadására készült.) Szerelmérõl az elsõ költõi nyilatkozatok közé tartozott az a két versszak , melyek Gyulainak 1853. évi Viszontlátás címû költeményébõl Mi hûn szeretsz címmel a Nõvilágnak 1857. július 5-i számába, majd Gyulai költeményeinek gyûjteményes kiadásába a Marinak szóló dalsorba kerültek.
Tudományos munkássága a hatvanas években rendkívül sokoldalú. Arany Koszorújának segédje, tanít a ref. gimnáziumban, 1864-tõl pedig a színészképzõ tanodában. Különös szorgalommal dolgozik a Kisfaludy-társaságban, s Csengery távollétében a Budapesti Szemle körül. Aztán bemutatkozik mint szöveggondozó és albumszerkesztõ: Részvét könyve (1863), Petõfi Sándor vegyes mûvei.
Gyulai a politikai életben is aktív. A Deák-párt félhivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek 1865-ben munkatársa, majd 1867-ben a Pesti Napló szerkesztõbizottságának a tagja. A balközéppel itt, a Napló hasábjain kezd elszánt polémiát. Kolozsvárott ekkor jelölik országgyûlési képviselõnek, a választáson azonban megbukik. Magánéletében sorozatos tragédiák érik: meghal Sándor öccse (1864), hitvesét a kolera viszi sírba (1866). Temet 1867-ben, 69-ben, majd 70-ben is: elõbb barátját, Pákhot, aztán a gondjaira maradt Szendrey Júliát, végül Petõfi Zoltánt.
Népköltésgyûjtõ felkészültségét kolozsvári tanári éveiben (1858-1862) szerzi meg, tudását azonban, mint a Kisfaludy-társaság Magyar Népköltési Gyûjteményének szerkesztõje, csak a hatvanas évek végétõl kamatoztatja. A Gyûjtemény elsõ kötetét – Elegyes Gyûjtések Magyarország és Erdély különbözõ részeirõl – Arany Lászlóval együtt, 1872-ben ily elõzmények után jelenteti meg. Karácsonyi mysteriumok és vízkereszti játékok címû kitûnõ dolgozatát ennek elõszavául írja.
1875-1902-ig a Pesti egyetem irodalomtörténeti tanszékén tart elõadásokat. Egyetemi elõadásai szolgálnak tudományos tevékenysége záradékául. Érdeklõdése homlokterébe, elõdjével, Toldyval szemben, nem a régebbi korok irodalmát helyezi, hanem az irodalmi újjászületés idõszakát (1772-tõl), s még inkább Petõfi és Arany korát mutatja be. Forráskészlete nem nagy. Mások anyagával, fõképp Toldyéval dolgozik, ezt rendszerezi újjá. Elõadásainak szövege csak mások lejegyzésében ismeretes.
Tevékenységét a hetvenes évektõl a túlméretezett személyi hatalom jellemzi. 1870: az Akadémia I. Osztályának titkára, 1873: a Kisfaludy-társaság másodelnöke, a Budapesti Szemle szerkesztõje, 1874: a Franklin Társulat igazgatótanácsi tagja, az Olcsó Könyvtár sorozat szerkesztõje, 1876: a fõrendiháznak ünnepélyesen delegált tagja, 1879: a Kisfaludy-társaság elnöke. Támadások kereszttüzébe kerül. Bûnéül leginkább azt róják fel, hogy az új törekvéseket, a fiatal tehetségeket mindenütt mellõzi. Utolsó éveit már leginkább villájában, Leányfalun tölti. Az élet ritmusából kiszakad, hallja, hogy van valami Nyugat címû folyóirat, de nem olvassa.
1909. november 9-én hal meg.
A dualizmus korának egyik legjellegzetesebb karrierje Gyulai Pálé, akinek nemcsak az irodalmi életben volt elképesztõen nagy hatalma, hanem bizonyos fokig a politikai arénában is jelentõs küzdõfélnek számított. Emberi egyéniségérõl a kortársak csak végletes jellemzéseket hagytak ránk: vagy csökönyös, értetlen konzervatívnak, gonosznak, irigynek, igazságtalannak, vagy pedig angyalian jónak, nemesnek, és bizonyos emelkedett eszmék lovagjának látták. Õ maga zárkózott ember volt: sem versei, novellái, sem kritikái nem tárják fel elõttünk azt az egységes személyiséget, amely mûveiben és egész életmûve mögött munkált. Hatása irodalmunk áramlataiban azonban máig érezhetõk: írásain nevelkedett a Nyugat-nemzedék egyik legélesebb szemû, legfinomabb fülû irodalomértõje, Hatvany Lajos, és a Nyugat vezetõ kritikusa, Schöpflin Aladár, sõt még Osvát Ernõ is – a hagyományõrzõ konzervativizmus legjobb képviselõi (Beöthy, Riedl, Négyesy és Horváth János) egytõl-egyig tanítványai voltak.

Gyulai Pál munkássága

Költészete

Verseinek elsõ gyûjteményét 1870-ben jelenteti meg. E könyvecske, ifjúkori zsengéit mellõzve, összes verseinek csak felét teszi ugyan, de költészetének egészére jellemzõ. Költészete, pályaútjához hasonlóan, három szakaszra tagolható. Az elsõ ifjúságáé, 1849, Világosig. A második szakasz az önkényuralom s a kiegyezés idõkörét öleli fel. A harmadik 1870-tõl, Költeményeinek megjelenésétõl haláláig ível.
Korai költészete kiváltképp Vörösmartyt és Petõfit visszhangozza. Elõbbitõl a hazafias, ódai árnyalású hangvételt igyekszik eltanulni, utóbbitól a dalformák egyszerûségét, a rímek és ütemezés szokásosnál szabadabb értelmezését lesi el. Petõfi hatása mutatkozik abban is, hogy népdalok, népmesék mûköltõi átírásával foglalkozik. Az elsõ mese, melyet Gyulai népmesébõl alkotott, A tyúk és a farkasverem címû állat- és gyermekmese volt, mely a Szépirodalmi Figyelõnek 1861. aug. 8-i számában jelent meg.
Jobb versei költõi fejlõdésének második szakaszában keletkeznek. Az önkényuralom elsõ éveiben a nemzet mélabújának és tehetetlensége gyötrelmeinek hûséges tolmácsa. Aztán érzelmeit a csendes merengésbe, a rezignációba menekíti (Honfibú).
A harmadik periódusban mondandóin mindinkább a merengés, a múltba nézés lesz úrrá, még politikai verseiben is. Ekkori versei többnyire társtalanságát panaszolják, elveihez és önmagához hû erkölcsi tartását példázzák (Enyhület).

“Én már tisztába jöttem magammal. Az élettõl nem sokat várok. Jólét, boldog családi élet számkivetvék ábrádaimból. Nem vagyok életunt s nem dicsekedhetem nagy csalódás ütötte sebekkel, mert félve reméltem mindig s szerelemrõl, bár csaknem vallásos kegyelettel fogadtam, soha sem hittem, hogy boldogítson. De gyermekségem elsõ benyomásai, rideg ifjúságom, azon kevés tapasztalat, mit az életben tettem, saját természetem vizsgálata elhitették velem, hogy mindezeket bírva, nem lehetek boldog, ha a költészetnek nem élhetek. Ezért fõ célom, a többi másodrendû dolog, melyeket nem vethetek meg, de értök küzdeni nincs erõm.”

Gyulai Pál levele Pákh Alberthez 1851. Szept. 28.

 

Emlékbeszédei

Emlékbeszédei kétfélék: egyrészt személyekkel, másrészt nagyfontosságú elméleti kérdéssel foglalkozók. Beszédeinek mindkét típusa becses, irodalomtörténeti jelentõségük azonban fõként az elsõnek van. Ezekben portré- és pályaképminiatûröket rajzol ( pl. Eötvös Józsefrõl, Báró Kemény Zsigmondról, Toldy Ferencrõl, Kriza Jánosról), az emlékbeszédek õelõtte két legfontosabb elemét, a pátoszt és a retorikus pózt egyszer s mindenkorra számûzve. Bár mindegyikben kor- és pályatársairól beszél, akiknek életútja már java egészében a szeme elõtt pergett le, hõseit elfogultság nélkül, tárgyilagosan mutatja be. Emlékbeszédeinek legfõbb jellemzõje a gondolati igényesség, nyelvi bájuk soha nem öncélú. Egyazon koncepció szülöttei: kellõ sorrendbe rakva a 19. század magyar irodalmának csaknem vázlatát adják.

Monográfiái

Dráma- és irodalomtörténészként Katona József és Bánk bánja címû munkájával mutatkozik be (Budapesti Szemle, 1860. - kiegészítve önállóan 1882.). Mûve elsõ változatában is rendkívül becses: egyfelõl a Katona-irodalmat alapozza meg, másrészt európai színvonalú író-monográfiáink sorában a legelsõ. Irodalomtudósi erõfeszítései a hatvanas években még magasabb szinten ismétli meg. Elõbb Vörösmarty minden munkáinak tizenkét kötetes kiadásában (1863-64), majd egy kiváló monográfiában, mely tudományos pályafutásának csúcsaként ismeretes (Vörösmarty élete, 1866.). Monográfiája létrejöttében filológiai tapasztalatainak oroszlánrésze van. Eleinte mindössze egy, az olvasó felvilágosítását célzó elõszót készül írni, anyaga azonban úrrá lesz rajta: mondanivalója önálló kiadvánnyá kerekedik. Érdeklõdése homlokterébe Vörösmarty emberi, írói egyéniségét helyezi. Megállapításait az újabb kutatások csak árnyalni tudják.

Szépprózája

1857-ben lát napvilágot az Egy régi udvarház utolsó gazdája címû kisregénye. Sikere országra szóló. Irodalmunkban – a Beszterce ostroma õseként – ez mutatja be elõször az enervált nemesség haláltusáját. Hõse, Radnóthy Elek a ’48 elõtti liberalizmus képviselõje. Radnóthy – akár a nemesek nagy többsége Világos után – idegenül csöppen az önkényuralom idõszakába, melyben élhetne, de nem tud. Gyulai legfõbb mûvészi érdeme, hogy a jellemábrázolás így kínálkozó lehetõségeit finom mértéktartással, kiválóan aknázza ki. Gyulai e kisregényével a klasszikus magyar széppróza élvonalában áll.
Gyulai írói termésének más darabjai kevésbé jelentõsek. A romantikus történet-típusoktól idegenkedik, általában nem olyan cselekményeket rajzol, amelyek több figura összetalálkozásából keletkeznek. Egy-egy személy jellemrajzát adja, mellékalakjainak funkciója minimális. Lélektani feszültsége, kortársaihoz képest, Keményé és Aranyé után következik.

Kritikák, tanulmányok

Kritikái az ötvenes évek elejétõl jelennek meg különbözõ irodalmi lapokban (Szépirodalmi Szemle, Pesti Röpívek). Kritikusi hivatástudatát és becsvágyát azonban az apróbb cikkek nem elégítik ki, ezért nagyobb vállalkozásba kezd. A mû címe: Petõfi Sándor és lyrai költészetünk. Ebben Petõfi életének 1847-ig terjedõ nagyobbik részét rajzolja meg pályakép formájában, s ennek járulékául a népies-nemzeti irány rövid, kiváló fejlõdésrajzát adja. A tanulmány 1853 novemberében készült el s Toldy Ferenc folyóiratában, az Új Magyar Múzeumban jelent meg 1854-ben. Következõ, jelentõsebb kritikái Kemény regényeivel foglalkoznak: Kemény Zsigmond regényei és beszélyei, Vélemény Kemény Zsigmondról, mint regény és beszélyíróról (1854.). Kemény regényíró mûvészete elsõ alkalommal ezekben kap illõ méltatást.

Szerkesztõi, közremûködõi munkássága

Gyulai, mint a kor kiemelkedõ irodalomkutatója és irodalomtörténésze számos könyv összeállítását, megszerkesztését vállalta önként magára, illetve ilyen jellegû kiadványokhoz elõszót, bevezetõt írt. Ízelítõül néhány ezek közül:
1863-64: kiadta Petõfi vegyes mûveit,
1864-65: közzétette Vörösmarty mûveit,
1874-: szerkesztette az Olcsó Könyvtárat,
1900: közrebocsátotta Arany László összes mûveit,
1905: sajtó alá rendezte Kemény Zsigmond munkáit.