Sokat barangolt, 1903-tól 1907-ig csaknem az egész Osztrák-Magyar Monarchiát bejárta. Amikor utazásairól visszatért Prágába, a bohémvilág már-már nyomorgó rétegeinek közismert figurája lett. Ehhez a bohém életformához egészen haláláig hû maradt: hol az egyik, hol a másik barátjánál lakott, a szerencse fordulatai szerint táplálkozott, és még ruházata és viselkedése is azt jelezte, hogy letért a társadalmi szokások és szabályok kitaposott útjáról. Valószínûleg azonban ez a bohémség csak szerepjátszás volt, a belsõ nyugtalanság levezetése, az elviselhetetlen világ arculcsapása.
     A prágai bohémvilág lényegesen különbözött az európai bohémség akkori õsformájától, a párizsi mûvésztanyák légkörétõl, amelyben új festészeti irányok, új költészeti iskolák és robbanó hatású dalok fogantak. A magyar irodalmi és mûvészeti bohémvilág is könnyedebb, úribb, szalonképesebb volt, mint a cseh. A prágai kiskocsmák söröskancsói mellett mindenben - a tréfákban, a misztifikációkban meg az eszmékben is - volt valami keserû, vaskos, realisztikus íz. A cseh bohém közvetlenebbül vette célba ellenségét: úgy tett, mintha részt vállalna a közéletbõl, holott épp ezzel akarta nevetségessé tenni a fennálló intézményeket.
     A sörözõk némelyike egyenesen mitikus hely, mint például az „U Kalicha”, a Kehely vendéglõ, a város irodalmi hõsének Švejknek a kedvenc helye.