Első, ifjúkori - 1902-1903-as - karcolatainak fő műfaja a szatíra. A szatírának ugyanis minden egyes válfaja kísérlet leszámolásra, bosszúállásra. Az író számára pedig elégtétel, mert a nevető mindig fölényben van a kinevetettel szemben. Hašek is, már írói pályája legelején, nem törődött bele az élet természetes rendjébe, a megszokásba, a megalkuvásba. A humor pedig védekezés a sorssal szemben, sőt támadás is ellene, hiszen a szegények többet tréfálkoznak, mint a jómódban élők, így teszik elviselhetőbbé helyzetüket, így állnak bosszút a balszerencsén. Hašek tehát már egész fiatalon azokra nézett fel, és azokat követte, akik a régi dolgokban éppúgy meglátták az újat, mint az újakban a régit, akik a nagyemberben leleplezték a kicsit, a kisemberben felmagasztalták a nagyot.



     Az indulás éveiben különleges helyet foglaltak el a magyar tárgyú elbeszélések, útirajzok, karcolatok. Természetesen a magyar jelleget a szokványos magyar motívumok felvonultatása adta: betyárok, cigányok, alföldi jelenetek - továbbá az akkori magyar-szlovák viszony, vagyis a magyarosítás túlkapásainak szemléltetése, másrészről pedig a hagyományos szabadságmotívum megjelenítése. Később, az anarchizmus idején már politikai élű szatírákat írt. „A tréfát és a szatírát fegyvernek tekintjük, a humort és a nevetést pedig a keserű és ösztönző megismerés kifejezőjének.” –idézet Stanislav Kostka Neumann-tól, Hašek egyik írótársától.

     „Csodaszép kilátás nyílt a vidékre. A lefelé hajló hegyoldalak zöldeskék köntöst öltöttek, a leveles szőlőtőkék végtelen sorokban húzódtak alá, helyenként kék foltokat hagyott rajtuk a szőlőragyát irtó gálicoldat. – A lejtőn mindenfelé csupa szőlőskert, a levélrengetegből itt-ott sárgán bukkant fel a csőszkunyhó zsúpteteje, alantabb kukoricaföldek pásztázták a hegy lábát, még odébb pedig a smaragdszínű legelőkről elhalón hangzott fel a kolompok csengése és a tehenek bőgése. – A réteken túl nyújtózott a végtelenbe a Balaton tava, amint errefelé büszkén mondják, a „magyar tenger”. Hullámzó, zöld vizének tükre a láthatáron egybefolyt az ég színkékjével, amelyen fehér csíkokat vont a füst, ha gőzhajó iparkodott parttól part felé. A tó hossza Boll János birtokától Veszprémig meghaladja a százhuszonöt kilométert. – Igen, ez itt előttünk a magyar tenger, hullámaival, viharaival és mondáival, vízitündéreivel, akik az est sötétjében a halászokat csónakostul a tó mélyére húzzák, boszorkányaival, akik éjfélkor kilopják a halásztanyákról a kisfiúkat, és szétmarcangolt holttestüket a küszöb elé teszik…” (Részlet a műből)

 

vissza