A Csongrád Megyei Levéltár kiadásában 2005 tavaszán jelent meg Blazovich László Szeged rövid története a Dél-alföldi évszázadok sorozat 21. köteteként. E történeti munka népszerűségre tett szert és 2006. júniusában elnyerte Az Év Könyve díjat is. Az sem véletlen, hogy az idei várostörténeti vetélkedő egyik ajánlott irodalma volt, ami egyben igazolja azt is, hogy az ifjúság számára is hasznos e kiadvány. Örömmel forgat az olvasó egy olyan művet, amelyben a szerző nem hallgat el eseményeket, s levéltári forrásokra, könyvtári kutatásaira támaszkodva korhűen, ugyanakkor politikamentesen meg is írja azokat. A szerzőt külföldi, elsősorban németországi tapasztalatai segítették modern történelemszemléletének alakításában. Korunk egyik legjelesebb várostörténészének munkája hiánypótló is egyben, hiszen Szeged összefoglaló történetét Bálint Sándor óta nem írta meg senki.

    Blazovich László művében különösen érdekes a középkori város bemutatása. Szegedet Bertrandon de le Borcquière lovag nyílt városnak nevezte, mivel nem voltak városfalai, csak a belvárost vették körül árkokkal és sövényfonatos karózattal, azaz palánkkal. Ezt a tényt őrzi nevében ma a Palánk. A városfalat csak a török támadásoktól félve kezdték építeni. Kevesen tudják, hogy az alsóvárosi rész kialakulása egy 1359-ben keletkezett oklevél tanúsága szerint Alszeged polgárainak köszönhető, hiszen földet vásárolva itt telepedtek le.

    Választ kapunk arra a kérdésre is, hogy mi emelte ki Szegedet a többi szép és jelentős alföldi város (Kecskemét, Békéscsaba stb.) sorából. Gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter a trianoni békeszerződés után - amikor az ország kétharmad részét elveszítette és gazdaságilag a város is megrendült - Szegedet dél felé ható szellemi bástyává emelte a kolozsvári egyetem idetelepítésével (1921). A Cambridge-ben kutató Szent-Györgyi Albertnek ugyancsak ő ajánlotta fel a biokémiai tanszék katedráját. Szent-Györgyi az egyetlen olyan Nobel-díjasunk, aki Magyarországon végzett kutatásaival nyerte el a magas elismerést 1937-ben, ami Szegednek ma is sokat jelent (ti. az egyetemek rangsorolásában a Nobel-díjasok száma is fontos). Így vált Európa egyik jeles, s Magyarország legjobb egyetemévé a szegedi a közelmúltban.

    Izgalmas módon és új szellemben tárgyalja a mű a 2. világháború utáni történelem fejezeteit. Így például a szerzetesrendek feloszlatásáról korábban nem olvashattunk egy a város történelmét taglaló könyvben sem: az alsóvárosi zárdát fegyveres katonák, ávósok lepték el éjjel 2 órakor és arra kényszerítték a 122 rendtagot, hogy 20 perc után elhagyják az épületet. Az apácákat Ludány község kényszertartózkodási helyre vitték még azon az éjszakán teherautókkal. A minisztérium végzésében, amelyet minden tagnak alá kellett írni, ez állt többek között: „Nevezett eddigi lakóhelyén való tartózkodása a közrend és közbiztonság szempontjából aggályos.”

    A tudományos igényű, mégis olvasmányos művet táblázatok egészítik ki. A Szegedi Ipartestület lajstroma a két világháború között régen elfeledett szakmákat idéz fel, így pl. a fűzőkészítő, a paszományos, a hajóács mesterségét, a szappanosokat és gyertyamártókat. Az utóbb említett szakmából 1942-ben hatan éltek meg Szegeden. Az oklevéllel nem rendelkezőket kontároknak tekintették, s nem jegyezték fel a listára.

    Az utószóban megemlíti a szerző, hogy a korábban a Szeged folyóirat hasábjain illusztrációkkal, folytatásokban megjelent mű írásakor vetődött fel benne annak igénye, hogy szükséges lenne Szeged részletes monográfiáját a legújabb kor fejezetével kiegészíteni. Tudomásunk szerint ezek a munkálatok is elkezdődtek Blazovich László irányításával, s remélhetőleg 2009-ben a bővített kiadást is kézbe vehetjük majd.

    Milyen jó lenne, ha a jövőben minden Szegeden érettségiző diák útravalóul ezt az olvasmányos, ugyanakkor hasznos könyvet kaphatná ajándékba a várostól!

dr. Szerdahelyi Péterné