Ouredník a széppróza és az esszé határvidékén mozgó szövegével provokatív kísérletet tesz arra, hogy szándékosan önkorlátozó módon - a lehető legtömörebben - megjelenítse a huszadik század történetét. Bemutatja a század zűrzavarát, ugyanakkor komor ítéletet mond az emberiség felett. Műve alapállása a humanizmus, bár biztosan sokan cinikusnak fogják találni bizonyos megállapításait: „Az 1944-ben Normandiában elesett amerikaiak jól megtermett fiúk voltak, akiknek az átlagos testmagassága 173 cm-t tett ki, s ha úgy fektették volna őket egymás mögé, hogy egyikük talpa az utána következő tarkójával összeérjen, akkor 38 kilométer hosszú sort alkottak volna.” A könyv műfaja különleges: az elbeszélő eltűnik benne, bújócskázik az olvasóval, csak ritkán szólal meg az elbeszélői szubjektum, ritka, de intenzív pillanatokban.

      A szöveg töredékes, a motívumok ciklikusan ismétlődnek. A választott forma a végletes tömörítést célozza meg. A formához kapcsolódnak az állandóan visszatérő témák, amelyek a szerző szemében leginkább jellemzik az elmúlt századot: a szcientizmus (tudományos világszemlélet), a nácizmus, a kommunizmus, a fogyasztói társadalom kialakulása, a nők emancipációja, a technológiai forradalom, a társadalmi kommunikáció változásai és így tovább.

      A mű két rétegét tények és teóriák teszik ki. A történetek, idézetek, parafrázisok, közhelyek, anekdotikus epizódok vezérmotívumai azok a borzalmak, amelyek elválaszthatatlanok a huszadik század eseményeitől. A tények, adatok, idézetek sokszor visszatérő, száraz felsorolása arra figyelmeztet, hogy ezek a borzalmak valóságosak. A valóság felülmúlja a legmorbidabb fikciót is.

      A szerző a kis kötetben a társadalom- és természettudományok megállapításainak olyan sokaságát gyűjti össze, amely akár egy hatalmas enciklopédia tárgya is lehetne. Ezért tűnik végletesen töménynek, súlyosnak a szöveg. Hogy mégis olvasható, sőt igen gyakran humoros a könyv, ezt a szerkesztés is segíti: a könyvlapokon elhelyezett „margináliák” (lapszéli jegyzetek) tagolják a sűrű szöveget. Kétszáz ilyen, gyakran ironikus, máskor szándékoltan száraz, tömör megállapítás olvasható a lapszéleken: „A világ a pusztulás felé tart”, „A melltartó felfedezése”, „Van Isten”, „A németek ügyeltek a higiéniára”, „A jövő csupa izgalom”, „A történelem vége”.
Ugyancsak lazítja a szöveget a refrénszerűen visszatérő „nép hangja” szituáció. A felsorolások, adathalmazok, történetek gyakran az „azt mondták”, „azt gondolták”, „feltételezték”, „aminek örültek” stb. bevezetéssel indulnak.

      Kategorizálhatatlan, egyedi mű az Europeana. Erőssége az egyedisége, az a könnyedség, amellyel a kor nyelvével zsonglőrködik írója. Különleges az álnaiv, visszafogottan ironikus hangnem, az új nézőpontokat kereső kísérleti formák kedvelése.

      Az emlékezet - a történelem, a történetírás egyike a huszadik század végi európai filozófia legvitatottabb témáinak. Mi a kutatás tárgya? Voltaképpen mi is a történelem? „A történelem soha véget nem érő párbeszéd a múlt és a jelen között... a jelen szemüvegén át vizsgálhatjuk, érthetjük meg a múltat” - írja E. H. Carr angol történész a Mi a történelem? című művében. Ezért kell minden nemzedéknek újra átértékelni, elemezni a múltat.

      A cseh író rendkívül érdekfeszítő módon készteti olvasóját arra, hogy az elé sorakoztatott hatalmas információhalmaz előtt átgondolja kontinense történetét. Szinte hihetetlen, hogy a kisalakú, nem egészen kétszáz oldalas könyvecske milyen óriási intenzitással képes megragadni a kor atmoszféráját.

      Ismerjük meg hát új - kibővült - hazánkat, Európát, ennek a kivételes tehetségű írónak kivételesen különleges művén keresztül most, amikor már csak hetek - napok választanak el bennünket attól a bizonyos csillagos-zászlókkal feldíszített, harangzúgásos ünnepnaptól...

Rafai Mária