1953-ban, amikor Frida Kahlo első önálló kiállítását tartotta Mexikóban (az egyetlent, melyet szülőhazájában még életében tartottak), egy helybeli kritikus ezt írta:

  „Ennek a különleges személynek életét és munkáit nem lehet különválasztani. Festményei egyben életrajza is.”

   Ez a megállapítás megmagyarázza, hogy munkássága miért különbözött kortársaiétól, a mexikói freskófestőkétől, és hogy miért vált feminista példaképpé.

   Magdalena Carmen Frida Kahlo Calderón 1907. július 6-án született Coyoacánban, Mexikóváros külvárosában. Származásában magyar vonatkozást fedezhetünk fel édesapja, az aradi magyar zsidó szülőktől származó mexikói fotográfus Guillermo Kahló (Kahló Vilmos) révén.

   Frida Kahlo életútja a nők helyzetének 20. század eleji fejlődését jelképezi. Tanulmányait a Mexikóvárosbeli Preparatoriában folytatta, amely a legrangosabb művelődési intézmény volt Mexikóban, és akkoriban nyitotta meg a kapuit a lányok előtt. Itt ismerte meg leendő férjét is, Diego Riverát. Orvosnak készült, ám 18 éves korában súlyos közlekedési balesetet szenvedett. Festészete a balesetet követő mozdulatlanság hónapjaiban kezdődött.
„Két súlyos balesetet szenvedtem életemben. Az egyikben egy villamos vágott földhöz. A másik baleset Diego.” Férje az a Diego Rivera, kinek freskóit és portréit a mexikói művészet legnagyobb alkotásai között tartják számon. Míg Rivera kommunista elkötelezettségét lényegíti át monumentális freskóira, addig Kahlo fiatalkori balesetéből visszamaradt testi traumáiból és a Riverától elszenvedett lelki sérüléseiből táplálja egyedien szürreális-szimbolista, jellegzetesen mexikói festészetét.

   Frida Kahlo az első olyan művész, aki olyan élményeket festett meg, amelyeket tapasztalat híján korábban egyetlen férfi festő sem tudott ábrázolni. A szülés, a vetélés, a havi vérzés brutális képei sokkolták nézőit. Életműve körülbelül 200 darab kisméretű táblakép, ezek zöme különböző magángyűjteményekben maradt fenn. Képei főként önarcképek, még ha nem is a klasszikus önarckép formát követik, minden esetben önéletrajzi ihletésűek.
„Azért festem mindig önmagamat, mert sokat vagyok egyedül, és én vagyok az a motívum, amelyet legjobban ismerek.”

   Kahlo úgy tett, mint aki nem tartotta fontosnak a munkáját, jobban szerette, ha bámulatba ejtő személyiségnek, mint ha festőnek tartották. A festőnő rendhagyó tehetségét és egyéniségét André Breton és a szürrealisták már a 40-es években felfedezték, ám a szürrealisták nem tudták őt kisajátítani: „Nem vagyok szürrealista, sohasem az álmaimat, hanem a valóságot, a kínjaimat festettem.”

   Átütő személyiségét öltözködésével is kifejezte, mely a mexikói népviselet elemein alapult, esküvőjétől fogva halála napjáig hordta a mexikói népviseletet, amely kihangsúlyozta egyébként is harsogó nőiességét. Negyven évvel előzte meg a divatot: az 1970-es években a mexikói folklórt fölhasználó ruhaköltemények söpörték a világ kifutóit; Gaultier, a neves tervező pedig 1998-ban szentelt egy kollekciót Frida stílusának.

   Műveit halála után sokkal többre értékelik, mint életében valaha is. Frida a 20. század végi feminista mozgalmak egyik legnagyobb hőse lett, az 1980-as és 90-es években valóságos Frida-kultusz bontakozott ki Mexikóban és külföldön is.

   A Taschen és Vince Kiadó közös gondozásában jelent meg az első magyar nyelvű, gazdagon illusztrált monográfia, amelybol részletesebben megismerhető a különleges művésznő élete.

   Életéről filmet forgattak Julie Taymor rendezésében, amit 2002-ben Salma Hayek főszereplésével mutattak be Frida címmel.

Deákné Csótó Edit