Kertész Imre író 2002-es nemzetközi elismerése ismét felhívta a figyelmet a Nobel-díjas írókra, így Günter Grassra is. Abban a szerencsés helyzetben van a szegedi Somogyi-könyvtár, hogy egy-egy mûvét nem sokkal németországi megjelenés után már a könyvtár polcáról is leemelheti az olvasó.
     1999 nyarán készült el Grass Az én évszázadom (Mein Jahrhundert) címû könyve, õsszel pedig Nobel-díjjal jutalmazták írói munkásságát. Az 1999-es Frankfurti Könyvvásár alkalmából az elsõkötetes fiatal írókat Günter Grass unokáinak nevezték az újságírók.

     Maradjunk most a „nagyapánál”, akirõl így ír Jávor Ottó: Günter Grass „mûvészetének alapja a humanizmus, …pengehidegen vágó szava nyomán is kibuggyan a líra.”

     Hosszú út vezet idáig. Grass 1927-ben Gdanskban született, lengyel-német szülõk gyermeke. Az õ generációjához tartozó fiúkra azt szabták ki, hogy tízévesen a nácik gyermekszervezetének, tizennégy évesen a Hitlerjugendnek legyen a tagja. Három év múlva, 1944-ben a légelhárítókhoz, majd a harckocsizókhoz került. A háború végén kilenc hónapot töltött amerikai fogságban, 1946-ban, amikor szabadult, egy új világba csöppent azzal a szilárd elhatározással, hogy mûvész lesz.
1948-ban Düsseldorfban a Képzõmûvészeti Akadémián kezd tanulni, 1953 már Berlinben találja, itt folytatja képzõmûvészeti tanulmányait. Berlinben kõfaragó, de verseket kezd írni, a háború utáni német irodalom megújítóit összefogó Gruppe 47 tagja lesz, ennek a csoportnak Heinrich Böll és Martin Walser is tagja. 1956-ban megjelent elsõ verseskötete, rá egy évre bemutatták elsõ színdarabját. Verset ír, rajzol, regényt ír, novellát, ahogyan õ fogalmaz saját magáról : „Megõriztem az érdeklõdésemet, a tudásszomjamat és a tanulásvágyamat. Mindent, amit tudok, amire a magam ízlése szerinti élethez szükségem van, egyedül szedtem össze magamnak”. 1956-1960 között Párizsban, azóta Berlinben él. Az igazi világsiker sem várat magára, 1959-ben a Bádogdob címû regénye világhírû íróvá teszi. Grass egyszer azt nyilatkozta : „az az író, aki nem óhajt a szó mûvésze lenni, a saját mûvei iránt bizalmatlan”.

     Választásunk azért esett Az én évszázadom címû mûvére, mert szeretjük a történések szubjektív megítélését, annál inkább, mert itt a történelem szépirodalommá válásának lehetünk tanúi. Az én évszázadomban szuggesztív, szubjektív, megmagyarázatlanul hagyott példázatokon keresztül ad látleletet a múlt századról, emberi sorsok, szerepek, beszédhelyzetek és dialektusok formájába sûrített kis történetekkel. Minden évre egy történet – egyes szám elsõ személyû elbeszélõvel, aki nem mindig azonos a szerzõvel, de akit Grass emel ki egy néma forgatagból, hogy megszólaltassa, aztán leléptesse a színrõl, miután az hangjával hozzáadta a megfelelõ formájú és színû elemet a nagy mozaikhoz. Allegorikussá váló egyes figurák a 20. század egy-egy évét jelképezik.
Az emberek élik az életüket, miközben a történelem zajlik. A kérdés az, vajon mennyiben és hogyan zajlik éppen ezen vagy azon az életen keresztül az, amit azután történelemnek nevezünk.

     Képeskönyvével különös múltidézésre tesz kísérletet Grass. Egyik kritikusa szerint kemény iróniájú, intelligens, forrongó, reménykedõ fajta, szarkasztikus, újító kedvû író. Grass megszólaltat a század elejérõl egy szocdem munkást, egy bolti eladólányt a tízes évek valamelyikébõl a világ állapotáról kérdezve, egy fociszurkolót az 1954-es világbajnokságról, aki még az Aranycsapat néhány tagjára kitér. Híres írók (Ernst Jünger és Remarque) a háborúról beszélgetnek, míg egy nyugdíjas a tévésorozatok (Dallas, Klinika) által fémjelzett korszakról. A beszélõk nemcsak azt az évet jellemzik, amelyrõl szólniuk adatott. Elõre is, hátra is tekintenek, legfõként azonban önmagukat adják, képeik teljessége pedig azt az „emberanyagot” lépteti színre, amely maga is meghatározója, jelképe és tünete száz év történelmének. Megszólal maga az író is, de õ sem kap több „hozzászólási idõt” mint szereplõi. Vajon mit keres õ Kalkuttában 1987-ben? Folyton idegen ruhába bújik váltogatva nemét és származását, mûveltségét és beszédmodorát. Az írónak tetszik ez a „hangutánzás”, mellyel minden egyes figurájának személyes kifejezésmódot keres.

     Günter Grass természetesen a német 20. századot érzékelteti, eleveníti fel, ám ehhez a fényképsorozathoz – mind történelmileg, mind kulturálisan – jócskán köze van a többi európai népnek is. A német történelem villanásai mellett egész 20. századi európaiságunk kiolvasható a sorokból. Nagy elõnye a könyvnek, hogy bármelyik évnél felüthetõ, természetesen mindenki annál az évnél kezdheti, amelyik év számára a legemlékezetesebb volt az immáron múlt századból.

    „Gyûlölt és irigyelt szerzõ egyszerre” írják róla, ez találóan fejezi ki szinte valamennyi mûvének megítélését. Egy biztos, nem maradunk közömbösek sem a szerzõ, sem Az én évszázadom címû könyve iránt, ha fellapozzuk.
Reich-Ranicki a legnevesebb német irodalomkritikus, akivel Grass évek óta nem áll szóba egy kritikája miatt, így ír a szerzõrõl: „Grass nagy költõi tehetség, sokszor megdöbbentõ képei költõi erejüknél fogva vésõdnek be az emlékezetbe, érzékletesen ír”.

     Hogy errõl meggyõzõdhessenek, csak le kell venniük a kötetet a Somogyi-könyvtár polcairól, ahol Günter Grass mûvei mind magyarul mind németül megtalálhatók.

Bozsó Katalin