Elmúlt a nyár, befejeződtek az idei - rekordokat döntő - ünnepi játékok. Ismét csendes a Dóm tér, melynek - ahogy Móra írja - „méltóságos nyugalmában mindig van valami nyugtalanító”. A Szeged jelképévé vált Fogadalmi templomot és a Rerrich Béla tervei alapján kialakított templomteret éppen 75 esztendeje vehette birtokába a város. A székesegyház építésére az árvíz után, 1880 novemberében tettek fogadalmat a városatyák. Az alapkőletételre 1914 júniusában került sor, ám a templom építését a történelem hosszú időre félbeszakította: csak 1923-ban folytatódott. A dómot végül - ötnapos ünnepségsorozat részeként - 1930. október 24-én szentelték fel. Az alkalomra komponált ünnepi Szegedi misét a szerző, Dohnányi Ernő vezényelte. Az árkádsorral körülvett, kiváló akusztikájú templomtéren zajló eseménysorozat eredményes lebonyolítása előre vetítette a következő évtől megrendezésre kerülő szabadtéri színielőadások sikerét.

    Lugosi Döme összefoglaló tanulmánya a játékok történetének első éveiről 1938-ban jelent meg a Színpad című színháztudományi szemle kiadásában. A lap szerkesztője az a Hont Ferenc volt, aki 10 évvel korábban javasolta „modern szellemű, a passiójátékokhoz hasonló tömegszínjátszás és világsikert aratott darabok” bemutatását a Dóm téren. Lugosi munkájának első része már korábban megjelent a Színpad 1937. évi 1. számban több más - a játékokat elemző - tanulmány társaságában.
S hogy ki is volt Lugosi Döme? A Dalos Világ ezt írta róla 1938-ban: „...a régi Szeged kitűnő emlékezetű ismerője, életrajzíró, kedves humorú anekdotázó, ügyvéd, társaságok képviselője, a magyar kincsek gyűjtögetője”. A szegedi kegyesrendieknél végezte el a gimnáziumot, majd Budapesten és Kolozsvárott folytatott jogi tanulmányokat. Saját bevallása szerint 1906-tól kezdett foglalkozni a régi magyar színészettel és műgyűjtéssel. Ügyvédi oklevele megszerzése után 1912-től Szegeden élt. Foglalkozásából adódó hivatalos teendői mellett egész lelkét a városnak szentelte. Régi nagy szerelme volt a színház: történeti kutatásai mellett számos lap szerkesztésében részt vett, s 1923-tól több színpadi művét is bemutatták. Foglalkoztatta a szegedi „zeneművelés” és „muzsikusélet”, számos helytörténeti tanulmányt jelentetett meg, kiállításokat rendezett. Minden érdekelte városa múltjával és akkori jelenével kapcsolatban. Ez év őszén halálának 60. évfordulójára is emlékezünk.

    Lugosi munkája két év híján felöleli a játékok történetének első szakaszát, ami az 1939. évi fesztivállal zárult, mely után 20 évnyi pihenő következett. A szerző az Előszóban röviden végig vezeti az olvasót az egyetemes és a hazai szabadtéri színjátszás történetén, de kiemeli, hogy „a szegedi szabadtéri játékok ezektől különvált úton érkeztek a siker oltára elé, sem anyagi sem erkölcsi közösségben az előző magyarországi játékokkal, még kevésbé a külföldiekkel összefüggésben nincsenek.” Ezen a küzdelmes „különvált úton" haladhatunk végig gondolatban az Előzményeket olvasva.
A következő fejezetek részletesen ismertetik az eltelt fesztiváléveket. 1931-ben Voinovich Géza Magyar passiójával indult a játékok máig nyúló sorozata. „Az ünnepi játék szerzőjét, igazgatóját és művészeit a főváros adta kölcsön, mi az tehát, amit Szeged tett hozzá? A miliőt adta és ezzel mindent adott.” - írta Herczeg Ferenc a Pesti Napló hasábjain. Lugosi értetlen csodálkozással zárja az első történeti fejezetet: „Az 1931. évi nagy siker után bizonyára senki sem gondolta, hogy a következő év játékok nélkül fog elmúlni.” 1932 tehát a „nyomorúságos tengődés éve” volt.
A szerző együtt tárgyalja a következő három esztendőt, „a vállalkozás sikeres éveit”: a Délmagyarország és a Szegedi Friss Újság saját vállalkozásban tett kísérletet a játékok állandósítására és megalakították a szabadtéri játékok rendezőbizottságát. A bizottság elnöke, Pásztor József lapszerkesztő ugyancsak 1938-ban jelentette meg gazdag képanyaggal illusztrált, személyes visszaemlékezésekkel tarkított monográfiáját magánvállakozásuk három évéről.

    A megjelenés évében Lugosi még két esztendő fesztiváljáról tudott beszámolni, melyek immár városi vállalkozásban kerültek megrendezésre. Az ember tragédiája 1933 óta elmaradhatatlan része volt a bemutatott programnak lévén „kiaknázatlan bányája a rendezői elgondolásnak”. Az előadások mellett 1937-ből emeljük ki a szabadtéri játékokat bemutató első kiállítást, mely „e könyv írójának ötletéből valósult meg, s nagy magángyűjteménye mellé ő gyűjtötte össze a kiállított anyagot és azt el is rendezte.”
A történeti részeket összefoglalások és tanulságok zárják: a szerző a játékok „minden vonatkozásán seregszemlét tart”. A kötet függelékének összeállításán érződik a mindenre figyelő helytörténész gondos keze munkája. Lugosi évekre lebontva felsorolja a Tragédiára vonatkozó szegedi kiadványokat, majd ugyancsak évenként ismerteti a Dóm téri játékok plakátjait. Ezután játéknaptár és a szereplő művészek felsorolása következik. Végül a már említett kiállítás tárgyait mutatja be nagy segítséget nyújtva mindezekkel a jövő kutatói számára.

    Könyvtárunk helyismereti gyűjteményének polcain azóta számos régi és újabb kiadvány ott sorakozik a játékok történetével kapcsolatban: tudós kutató, lelkes amatőr és kíváncsi látogató egyaránt talál búvárkodni valót.

    Befejezésül idézzük még egyszer „a magyar kincsek gyűjtögetőjét”: „Ami a múltból megmaradt, azt tradíció gyanánt fel kell használni és nem minden évben újból kezdeni mindent elölről...”    

Nagy Katalin