Kassák elsõ verseit Petõfi modorában, majd a Nyugat címû folyóirat hangját követve írta. Nyugat-európai útja után egyre egyénibb hangú mûvekkel jelentkezett. 1912-ben jelent meg elsõ novelláskötete, az Életsiratás, 1915-ben elsõ verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában.
A Nyugat 1914-tõl közölte mûveit. Az évtized végén sorra jelentek meg expresszionista hangvételû, antimilitarista és szociális indíttatású novellás- és verseskötetei (Egy szegény lélek megdicsõülése, 1918; Khalabresz csodálatos púpja, 1918; Hirdetõoszloppal, 1918; valamint regényei (Misilló királysága, 1918; Tragédiás figurák, 1919). Folyóirataiban cikkek sorozatát írta a társadalom és a mûvészetek forradalmi átalakításáért. Költészetének monumentális alkotásai lírai eposzai (Máglyák énekelnek, 1920; A ló meghal a madarak kirepülnek, 1922), versesköteteiben, számozott költeményeiben az izmusok szemléleti változásai rögzíthetõk (Világanyám, 1920; Új versek, 1923; Tisztaság könyve, 1926).

A mûvészetnek szociális cselekedetként való felfogása ihlette a korszak irányregényeit (Napok, a mi napjaink, 1928; Angyalföld, 1929; Marika, énekelj!, 1929; Megnõttek és elindultak, 1931; Munkanélküliek, 1932; A telep, 1933; Az utak ismeretlenek, 1934; Akik eltévedtek, 1936). A regénysor elmozdulás a szociografikus hûségtõl a milliõrajz és a lélektani regény irányába. Törekvéseinek szintéziseként is felfogható önéletrajza, az Egy ember élete (1927-1935).

A fokozatosan elmagányosodó, a kísérletezésekkel felhagyó, elégikus hangra váltó költõ szólal meg az 1930-as évek versesköteteiben (35 vers, 1931; Földem, virágom, 1935; Ajándék az asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat, 1939). Bölcselet és líra találkozásából született bensõséges levélregénye (Anyám címére, 1937).

Az 1940-es évek elején verseiben a rezignáció és a magány érzései uralkodnak (Sötét egek alatt, 1940; Szombat este, 1941). Regényeiben, elbeszéléseiben a lírai emlékezés és a moralizálás elemei keverednek (Egy kosár gyümölcs, 1939; Azon a nyáron, 1940; Hídépítõk, 1942; Egy álom megvalósul, 1943; Karácsonyiék, 1943). Az 1945-ös budapesti ostrom szorongásairól, a túlélés hitérõl lírai naplója tudósít (Kis könyv haldoklásunk emlékére, 1945).

1945 után prózájában a tragédiákon túljutott társadalom, az egyén önvizsgálatának (Az út vége, 1946; Mögötte áll az angyal, 1948), és az új kor dokumentálásának igénye munkált (Ahogyan elindultak, 1949). A belsõ számûzetésben az ország politikai és kulturális viszonyairól is tudósít naplója (Szénaboglya, /1955-56/, 1988).

Visszatérve az irodalmi életbe, megindult regényeinek életmûkiadása, összegyûjtötte elbeszéléseit (Boldogtalan testvérek, 1957; Mélyáram, 1960). Egykori formabontó mestereit fordította, rendszerezte és kiegészítette munkásságának dokumentumait. Öregkori költészetében az emlékezés és a mulandóság élményeibõl alakította ki emelkedett, tárgyias líráját (Költemények, rajzok, 1958; Szerelem, szerelem, 1962; Vagyonom és fegyvertáram, 1963; A tölgyfa levelei, 1964; Mesterek köszöntése, 1965; Üljük körül az asztalt, 1968).