„Klebelsberg állandóan tanult, olvasott, jegyzeteket gyűjtött, elmélkedett. Későbbi enciklopédikus tudását, a renaissance-emberekre emlékeztető káprázatos sokoldalúságát már fiatal éveiben megalapozta s később a legnehezebb napi munka közben is állandóan frissen tartotta és gyarapította.”(Huszti József)

Bármilyen feladat előtt állt, nem sajnálta a fáradságot - sem fiatalon, sem később, elismert államférfiként - hogy a kérdést alaposan körüljárja, minden oldalról pontos, szakmailag korrekt ismereteket szerezzen hozzá, történelmi előzményeit megismerje, lehetséges jövőjét felvázolja magának, s mindezen információk birtokában alakítsa ki az optimálisnak tűnő megoldást. Ez természetesen óriási szorgalmat, kitartást és rendszerességet kívánt, amely tulajdonságoknak már ifjú korában, később pedig méginkább birtokában volt Klebelsberg.

A magyar társadalom az első világháború és az azt követő forradalmak idején és kiváltképp a trianoni békediktátum következményeképpen egy sajátos értékválságot élt át. A megkisebbített, porig alázott Magyarország talpra állásához mindenképpen szükség volt olyan világnézeti alapra, mely valamelyest visszaadhatta állampolgárainak önbecsülését, s lehetőséget adott a jövő újraértelmezéséhez, egyáltalán valamiféle jövőkép kialakításához. A kiábrándult, hitét vesztett tömegeket meg kellett nyerni. Magyarország hagyományos keresztény eszmeiségét tekintve nem meglepő, hogy ezekre a problémákra a válasz a keresztény-nemzeti ideológiák rendszerének a kialakulása volt.

A kultúrfölény programjának alaptételét rögtön miniszteri pályafutása kezdetén, 1922-ben megfogalmazta: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”
Szállóigévé vált először megmosolygott jelszava, miszerint a lefegyverzett ország honvédelmi tárcája a kultusztárca kell hogy legyen. Emellett úgy érvelt, hogy ismét a reformkor példáját idézte: a magyar kultúrának a reformkorihoz hasonló politikai jelentőséget tulajdonított: annak ugyanolyan teremtő erővé kell válnia, mint akkor, hiszen a 19. századi politikai fellendülés is szellemi megújhodással kezdődött.

1928. január elsején a Pesti Naplóban megjelent A magyar neonacionalizmus című cikke.

„Mit értek én neonacionalizmus alatt?...az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását, a munkás, az alkotó emberek szent összefogását a rombadőlt haza újjáépítésének nagyszerű munkájában.”

A cikk, melyben megfogalmazta Klebelsberg ezen elveit, nem maradt visszhang nélkül, a következő napokban számos bíráló, vagy éppen dicsérő hozzászólás jelent meg a sajtóban, többek között Rákosi Jenő, Berzeviczy Albert, Bárczy István tollából. Ezekre válaszolt Klebelsberg a Pesti Napló január 8-i számában Reálpolitika és neonacionalizmus című írásában melyben alkalmat talált egyrészt arra, hogy még pontosabban kifejtse a neonacionalizmus lényegét, másrészt hogy még élesebben elhatárolja magát a szélsőséges nacionalista, fajvédő irányzatoktól, mint ahogy azt az előző cikkben tette.

„Azt a nemzeti érzést és elgondolást, amelyet a magyar iskola révén ápolni igyekszem, neonacionalizmusnak kell hogy nevezzem... Mert mi volt az elmúlt négy évszázadban a magyar nacionalizmus tartalma? Elsősorban küzdelem az osztrák centralizáció és germanizáló törekvésekkel szemben. Ez tárgytalanná vált miután elszakadtunk Ausztriától.....Másodsorban harc volt a magyar nacionalizmus a magyar állameszmének beleplántálásáért azoknak a népeknek a lelkébe, amelyek hazánk területén éppen azon idő alatt szaporodtak el, midőn a török és német egyaránt pusztította a magyart. Ez a törekvés is tárgytalanná vált annak következtében, hogy a trianoni béke elszakította tőlünk nemzetiségeinket....A magyar nacionalizmus ekként elvesztette legfőbb tartalmát, és így a régi érzés elé új célokat kell állítani...: művelt és jómódú nemzet akarunk lenni...” (A magyar neonacionalizmus)