Az alatt a tizenöt év alatt – 1658-tól 1673-ig -, amelyre Molière mûködése esik, a francia költészet kiszáradt forrás: lírikus nincs még versíró sem La Fontaine-en kívül. Ez magyarázza tán – ez a hiány -, hogy soha ennyi egyéni szenvedély nem került francia színdarabba, mint akkor Molière és Racine korában. Racine nagy sorait a máshol szóhoz nem juthatott szerelmi szenvedély röpíti. Molière-ét az égjáró – a jövõkutató – líra másik ösztökélõje: az igazságkeresés; az igazság minden áron való kimondása.
Molière nemcsak életét írta-fonta bele – tudatosan vagy öntudatlanul – mûveibe, hanem gyors visszhangjuk révén mûvei is visszahatottak életére; ezer szállal fonódtak abba. Magánélet és közmunka – ahogy a mûvész alkotótevékenységét nevezhetjük – itt szervesen egy.

Eredetileg Poquelin-nek hívták; egy Jean Poquelin nevû jómódú kárpitkereskedõ gyermekeként 1622 januárjában született Párizsban, a Saint Honoré utcában, a Pont-Neuf – az Új Híd – közelében…
Hallgatag, befelé élõ, de a szeretet és szépség jeleire annál fogékonyabb fiú volt; tízéves volt, amikor anyja meghalt. Jogot tanult, de filozófiával foglalkozott. A város szívébe… menet, naponta kétszer-háromszor át kellett haladnia a kor legelevenebb látványosságán, a széles Új Hídon, amelynek két oldalán… utcai komédiások és vásári kikiáltók csõdítették magukhoz rövid jelenetek, vaskos paraszttréfák rögtönzésével a járókelõket… Jog, bölcsészet és népi tréfás szókimondás – ki ne látná meg, honnan került elõ a késõbbi remekmûíró alkotásaihoz a gerendázat?
Színpadíróvá a commedia dell’arte mûfaján nevelkedett, azon a mûfajon, amely a színésznek nem szöveget ad, hanem csak történetet, s a párbeszédet a szereplõk rögtönzõ ítéletére bízza.

A rosszra vezetõ társaság pedig az irodalomkedvelõ, „egy kicsit bohém természetû” Béjart-ék voltak.
A legenda szerint azután, hogy az ifjú Poquelin bejelentette apjának, hogy… színész lesz, s ezért az utcára került – jó ideig maga is az Új Híd kócrágói között tevékenykedett…
A Molière, a négy Béjart testvér s még néhány hasonló „mûkedvelõ” alapította színtársulat, az Illustre Théatre gyorsan megfutotta pályáját. Párizsi mûködésének tizenötödik hónapjában a fiatal Molière – aki ettõl az idõtõl kezdve használja véglegesen ezt a nevet - már az adósok börtönében ül. Társai nem hagyták cserben… a párizsi bukás után a vándorszínészetre szánták magukat. A kísérlet, a felkészülés… tizenhárom évig tartott. Ez volt Molière nagy iskolája színpadismeretre, életismeretre egyaránt.

Amikor… elhatározza a Párizsba való visszaszállást, a társulat annyit gyarapodott, annyi változáson ment át, hogy a párizsi kartársak nem ismernek rá: nem ismerik fel, milyen verseny fenyegeti õket.
De nehéz ráismerni Párizsra is. A francia történelem legfontosabb átalakulása ment végbe. Olyan erõvel, amelyet kevesen vártak, s még kevesebben akartak eltûrni tõle, a fiatal XIV. Lajos kezébe vette az államügyek intézését, hozzákezdett az önkényuralmi királyság megszervezéséhez. Molière elfogadta királyának. Útjába esett. Mint õ is annak.
XIV. Lajos… ízlése és igénye - legalábbis fiatal korában - olyasféle volt, mint egy mai operettlátogatóé. Szerette, ha a színpadon egyszerre sok nõ és férfi mozog, lehetõleg tánclépésre. (Közéjük néha maga is odaállt.) Amit Molière-tõl õ rendelt, abból alig lett remek. A mûvészeket azzal segítette, hogy a politikához értett, hogy ha úgy fordult, szabadjukra engedte õket; s volt humorérzéke még a saját helyzetéhez is.

Molière Párizsba visszatérõ társulatát mondhatni az idején elkapott utolsó szalmaszál mentette meg az újabb bukástól, s juttatta a király figyelmének körébe. Kibéreltek egy rossz színházat, amelyben fölváltva egy másik társulattal csak rossz színházi napokon játszhattak. Tragédiákat játszottak katasztrófát jósló sikertelenséggel. Molière az utolsó pillanatban vette elõ saját szerzeményét, a vidéken jól bevált Szeleburdit (1655 L’étourdi). A hatás óriási volt… Kiderült, hogy ami jó vidéken, jó az Párizsban is… Sõt, a szokatlanság ereje csak fokozta a sikert… XIV. Lajos kétrét hajlongott nevettében; a társulatot oltalmába fogadta.

Jó szemmel rögtön felfedezte, mi is volna itt az igazi “vidéki”, azaz nevetést meg sikert igérõ, azaz idõszerû téma… Néhány hét alatt megírta és elõadatta a Nevetséges Kényeskedõket (1659 Les précieuses ridicules). Egy csapásra a magasztalás és a legyalázás viharába került. Pályafutása, a látható, most kezdõdik.

A nõk élethez való jogát, a hazug aszkéta morált leleplezõ darabok egy világrend valláserkölcsét és jogrendszerét támadták. Ágnes, a Nõk Iskolájában, (1662 L'école des femmes) egyszerûen az erény és a bûn fogalmát akarja újjáalakítani, az ösztön, a természet nevében! A botrány e darab körül tört ki, de az ok már régóta gyûlt… Molière tudta, hogy a harc végcélját illetõen egyedül van,… a színpadról felelt egy egyfelvonásossal: a Nõk Iskolájának Bírálatával. (1663 La critique de L’école des femmes)

A Tartuffe-öt elõször (még kezdeti formájában) az udvar látja. Aztán Condé herceg a raincy-i kastélyban. Évek telnek el a betiltás és az engedélyezés körüli harccal. A darabot szinte már mindenki ismeri, amikor végre nyilvánosan is színre kerül. Mint egy igennel, nemmel történõ népszavazás, úgy megy végig a francia társadalom rétegein… A haszonlesõ, dologtalan Tartuffe-ben megtestesült hamissággal szemben az igazság egy szolgálóleányban testesül meg. Ez harcol az eszelõs, pipogya polgárok javáért is mindaddig, amíg igaza mellé oda nem társul, deus ex machina-ként, maga - a király. Uralkodó ritkán kapott ilyen történelmi leckét, ilyen világos felszólítást.

Az Embergyûlölõ (1666 Le Misanthrope), Alceste, az arisztokrata környezetében is az igazságot akarta megtalálni. Õ maga becsületes, fennkölt gondolkodású ember, egy kicsit tán tapasztalatlan. Épp ezáltal leplezi le környezetének hazugságait, romlott és aljas voltát. A darabnak nem volt sikere, tán épp emiatt.

Sok vita folyt akörül, vajon a Fösvény (1668 L'avare) fõhõse, Molière legsikerültebb alakja, Harpagon szörnyeteg-e vagy bohóc? Vajon nevetségessége ellenére is, nincs-e benne valami megrendítõen tragikus?…
A Fösvény Molière leggazdagabb színdarabja. A bemutatón csaknem megbukott… jóformán üres padok elõtt. De az a kevés ember sem értette, vagy nem akarta érteni. Vagy csak nem merték bevallani?… A közönség legingerültebben azt vetette a darab ellen, hogy elejétõl végig prózában van írva. Semmi költészet benne! Semmi, amin elandalodni lehetne!

Az Úrhatnám Polgár (1670 Le bourgeois gentilhomme) a legújabb kutatások szerint a polgári származású, de mindinkább a nemesek felé húzó Colbert-nek, XIV. Lajos pénzügyminiszterének a célzatos torzképe. A fõhõs, a pöffeszkedõ Jourdain éppúgy posztókereskedõ fia, akár Colbert. Tudatlansága leplezésére mûveltségi leckéket vesz; Colbert-rõl is ez járja. Nemes õsöket kutat, Colbert is azzal lett köznevetség, hogy a nagy Colbert-ektõl akarta származtatni magát. A darab nem nagy igényû, s ez a célzatosság, ami akkor - akárhogy is - érdekessé tette, ma sincs ártalmára.

Az életmûben a Tudós Nõk (1672 Les femmes savantes) az, ami a szimfóniában a nyitány tételének a befejezés felé történõ kiteljesedése. A darab alapgondolata a Kényeskedõkben megvan, népi bohózatnak, farce-nak feldolgozva. Molière most... olyan verses, ötfelvonásos vígjátékon dolgozik, amelyben semmi rögtönzés sem lesz, amely végre Boileau-nak is zavartalanul tetszhet… A… nõkérdésrõl beszélve azokon veri el a port, akik késõbb, már nem klasszikus korban, a „sznob”, a „kékharisnya”, egy még kevésbé klasszikus idõben pedig az „irodalmi tyúk” nevet kapták. Az irodalom elég sokszor szedi ezek sorából a ministránsait, az õrangyalait. Molière egy kicsit a saját õrangyalainak seregét is megrebbentette.

Föllépett 1673. Január 21-én is , noha egész nap rendkívül gyengének érezte magát… Játék közben - most is a Képzelt Beteget (Le malade imaginaire) játszotta - rosszullét fogta el: leküzdte…Az elõadás befejeztével… úgy kellett hazavitetni. Otthon ágyba tették: hirtelen vért hányt… Az omló vér megtorlott a légzõcsatornában, fulladást okozott; Molière olyanféleképp halt meg, mint egykor Attila…
A váratlan gyászhírt néma megdöbbenés és zajos megkönnyebbülés fogadta. Párizs érseke hivatkozva arra a régi, színészt sújtó rendelkezésre, csak hosszú huzavona után és csak éjszakai idõre adott papot a Tartuffe szerzõjének eltemetéséhez.

Az eddigiekben lllyés Gyula Molière-tanulmányából idéztünk.

„Molière írói kibontakozása cseppet sem hasonlít egy klasszikuséhoz. Sokáig nem is gondol mûvei kiadására, csak akkor szánja rá magát erre, amikor egy bizonyos Jean Ribou két darabját eltulajdonítja. 1660-ban megszerzi mûvei kiadásának privilégiumát, de csak két év múlva él vele elõször. Hét darabját kiadatlan hagyja. Összkiadásról nem is álmodott. Amennyire tudjuk, mûvei nyomdai gondozásával sohasem törõdött. A mozgalmas színpadi játékot s az emberábrázoló színészi munkát szolgáló szövegkönyveknek tekintette õket.” (Mészöly Miklós)