A fogorvoslás, a fogak megőrzésére, a fájdalom csökkentésére irányuló törekvések egykorúak a klasszikus értelemben vett emberiséggel. A sztomatológia önmagában a száj betegségeinek, a fogak állapotának konzerválásáig terjedő tudomány, melynek szüksége van kiegészítő, az eredeti szájűr állapotát visszaállító tudományra is, mely a fogtechnika tudományaként ismeretes.

Az ókortól kezdve számos példával mutatható ki a fogpótlás gyakorlata, hisz főleg régészeti leletek mutatják, hogy az elpusztult, kihullott fogak pótlásának fontosságát a korabeli ember felismerte, és megpróbálta a birtokában lévő technika és tudás segítségével megoldani a problémát. A fogaknak esztétikai, biológiai és retorikai szerepe is van az ember életében, az egészség fokmérője volt korokon keresztül a fogak állapota, melyet a legjobban az bizonyít, hogy az ókori, középkori rabszolgavásárokon a rabszolgák értékét gyakran fogazatuk állapota alapján határozták meg.
A 20. század kezdetére alakult ki a modern értelemben vett fogtechnikusi szakma, mely megszületése közben számos vitát és érzelmet váltott ki a fogorvos társadalomból, és ebből kifolyólag kialakulása nem volt zökkenőmentes. Napjainkban a modern szájápolás nem létezhetne fogtechnikusi munka nélkül, mely önálló, elismert iparrá nőtte ki magát.

A kezdetekről

Az ókortól kezdve törekedtek az elpusztult fogak pótlására. Az első próbálkozások során magát a kihullott fogat próbálták visszailleszteni a helyére, amennyiben ez nem volt lehetséges, fából, állati csontból faragott pótfogat próbáltak a fogsorban rögzíteni. Kézenfekvő módon az említett pótlásokat a környező, még ép fogakhoz próbálták rögzíteni, lószőrrel, fonállal, fémhuzallal, melynek anyaga általában nemesfém volt. (Nem feltétlen az értékük miatt használhatták a nemesfémeket erre a célra, hanem anyaguk puhaságánál fogva jóval megmunkálhatóbbak voltak, mint a vas, vagy a bronz.)

Jó példa erre a Kr. e. V. – századból származó múmia, melynek fogai aranyszálakkal voltak a még ép fogakhoz rögzítve. Ezt a gyakorlatot a görögök, majd a rómaiak is előszeretettel alkalmazták. A rómaiaknál már léteztek külön fogorvosok (artifex medicus dentium), és külön fogművesek, tehát a mai értelemben vett fogtechnikusok is (artifex dentium). Az orvoslás tudományához a kor legmodernebb szakirodalma állt rendelkezésre, így Hippokratész, Cornelius Celsus, Archiganes, Plinius, Claudius Galenus művei.
A római kort követő időszakban csaknem ezer éven keresztül a fogtechnika nem esett át jelentős fejlődésen. Nagyobb pótlásokat készítettek, ezek rögzítését azonban továbbra is kezdetleges módon oldották meg. Nem ismertek lenyomatvételi eljárásokat, a fogak pótlását egyéb eszközökkel történő leméretezés után készítették el.

A középkortól az újkorig terjedő időszak fejlődése

Az első obturátorelkészítése egy Ambroise Paré (1517-?) nevű emberhez köthető. A szájpadláson lévő nyílást egy lemezzel zárta el, ezt egy szivaccsal rögzítette. A szivacsot a gyulladás megszűnésekor egy szilárd domborulattal pótolta, mely a helyére illesztésekor kismértékben elfordítható volt, és így tartotta helyén a szájpadlást takaró lemezt.
Az első lenyomatvételi kísérletek Purmann (1648-1721) nevű boroszlói városi orvos nevéhez köthetők, bár a próbálkozások sikeréről nincs adat. Ő az állcsont lemodellezésével készített faragványon próbálhatta ki feltételezhetően a készülő fogat.
Philipp Pfaff német fogorvos 1750 körül Purmann viaszmintái helyett a gipszmintákat ajánlotta, mert lényegesen ellenállóbb anyag, mint a viasz. Műfogak készítéséhez csont helyett a gyöngyházat használta.
Fauchard párizsi fogorvos (1690-1721) alkalmazott először rugókat nagyobb pótlások helyben tartásához. Az alsó és felső fogsort a rugók szorították a helyükre.

Az említett személyek munkássága jelentős lökést adott a fogtechnika fejlődésének, hisz mintán dolgoztak, a pótlásokat a szájűrön belül a helyükön tudták tartani. Fauchard a műfogakat arannyal vonta be, és a külső felületét a többi fog színéhez próbálta zománcoztatni. Ugyancsak ő készített elefánt és víziló csontokból csapos fogakat, melyek a fog eredeti gyökerébe voltak csapolva. Paré obturátorát oly módon fejlesztette tovább, hogy a lágyrészek mozgását kiegészítve valódi szájpadlásként pótolta a hiányt annak működési rendeltetésében is. Fauchard sikerrel kísérletezett az üvegből készített műfogakkal, nagyobb pótlásokat is készített rózsaszínre színezett műfoghússal együtt. A foghús színezését Fannay-tól tanulta.
James Gardette francia származású fogorvos Philadelphiában letelepedve készített először a maga készítette fémmintákon az alaplemezt aranyból. Az első aranykapcsok kivitelezését is neki tulajdonították, ám ebben egy Mouton nevű fogorvos, aki 1746 körül készítette el az első olyan fogakat, melyek kapcsokkal voltak a szomszéd fogakhoz rögzítve. Ugyancsak Gardette készítette az első adhéziós lemezt is, mely kapcsok nélkül is megtapad a szájban.

A következő nagyobb ugrás a kaucsuk alkalmazása volt, melyet 1848-ban C. F. Delabarre, és W. Rogers használt először. Ám csak 1851-ben találta fel Nelson Goodyear a kaucsuk vulkanizálását, s fia, Charles Goodyear vezette be a fogtechnikába. A kaucsuk után olyan anyagok következtek a fogtechnikában, mint a guttapercha, celluloid, alumínium, magnalium ón.

A porcelánnal történő fogtechnikai munkák pontos kezdetét nem lehet megállapítani. 1710 körül Guilemeau ajánlott egy keveréket, mely még nem volt ugyan porcelán, de hasonló elven töltötte be feladatát. Ezt a pasztát aztán fogtömő anyagnak is használták. 1774-ben Duchateau nevű saint-germaini gyógyszerész készített valószínűleg Guerard párizsi porcelángyárában használható műfogsort. A porcelán fogak készítése azonban Dubois de Chément nevéhez fűződik 1788-ban. 1808-ban Fonzi kezdett egyes, különálló műfogakat készíteni, melyekben platina csapokat is használt. 1844-ben Amerikában Samuel S. White kezdte meg a porcelánfogak nagyüzemi gyártását, mely cég az egyik legnagyobbá nőtte ki magát a piacon (S. S. White). Londonban Claudius Ash alapított céget porcelánfogak gyártására, ez a cég is nagy vállalat lett az idők során (C. Ash & Sons). Létezett még minőségi porcelánfogakat gyártó más cég is, ilyen volt a H. D. Just, a De Trey, és a Dental Manufacturing Cie. is.

Az első fogászati fúrógépek megjelenése tette lehetővé a rögzített pótlások elterjedését. Az első fúrógépet 1870 körül hozták forgalomba. A 20. század elejére a fémöntési technikák is kifejlődtek, létrejöttek az első rozsdamentes acél, és ezüstpalládium-ötvözetekből készült pótlások. 1936-tól kezdték használni az akrilát (metakrilsavas metilészter alapú) fogászati műanyagot, amely a kaucsuk és részben a porcelán szerepét is átvette. A mai fogászati kezeléseknél figyelembe veszik a páciens minden sajátosságát a fogpótlások elkészítésénél, így az esetleges allergiát egyes anyagokkal szemben, és teljesen személyre szabott kezelést és fogtechnikai beavatkozást lehet kialakítani a páciens számára.

A magyar fogtechnika

A fogász-fogtechnikus ellentét Magyarországon különösen jelentős problémát okozott a fogászattal foglalkozó réteg körében, mely kérdés rendezésére már az 1876. évi közegészségügyi törvény is megoldást próbált adni. Ám a törvény nem rendelkezett egyértelműen, így számos visszásság keletkezett a későbbi rendeletek kapcsán. A 19. században jellemzően maga, a fogorvos végezte el a szájban szükséges pótlásokat, majd a század során egyre többen alkalmaztak segédeket, kik az orvos segítségére voltak a pótlások technikai kivitelezésében.
A magyar társadalmi és gazdasági környezet hátráltatta a fogtechnikus ipar kialakulását, ennek eredményeként az első fogpótlások csak a 18. század végén készülhettek el. Az első ismert pesti technikusok Árkövy Márton (Árkövy József apja) és nagybátyja, Arnstein Móric. Noll Frigyes Vilmos, Fecht Pál és Daróczi Venczel technikusok is az úttörők közé tartozott. A kevés számú fogműves mutatja, hogy a képzés, utánpótlás akadozott, külföldről behívott szakemberek jelentették a szakma megalapozását, meghonosodását.

A magyar fogtechnika története számon tartja a Dick családot, melynek 19 tagja volt kapcsolatban a fogászattal. Nagyrészük fogtechnikával foglalkozott, de volt köztük foghúzási engedéllyel rendelkező borbély, sebészmester-fogorvos, honosított oklevelű fogorvos is. Dick Mór (1830-1900) borbély-foghúzó bolthelyiségében naponta akár száz fogat is kihúzott.Jó példa ez annak megértéséhez, hogy miért mérgesedett el a viszony a fogász-orvosok, és fogtechnikusok között, és alakult ki a fogtechnikus-vita néven ismert problematika.

Mindenképp meg kell említeni Bikafalvi Máthé Domonkos nevét, aki erdélyi származású székely nemes családból származott, császári és királyi udvari fogorvos volt, s ilyen minőségben a Ferencz-József rend lovagja, a Koronás Arany érdemrend birtokosa. A fogak plombálását népszerűsítette a hazai fogorvosok körében. A műfogak terén elért sikerei közé tartozik, hogy meghonosította a celluloid alapú műfogsorok alkalmazását Magyarországon, sokáig ő alkalmazta egyedül, saját maga javította a művelethez szükséges gépet, melyet tökéletesített is, így az előállított pótlások minősége sokat javult. Dokumentáltan fogászati transzplantációkat hajtott végre, illetve több száz replantációt is végzett. A gyufagyári munkások életét mentette meg kitűnő minőségű obturátoraival, mert a foszfor gőzeinek belélegzése a száj, szájüreg és az állkapocs csontok jelentős mértékű károsodását okozták.

A budapesti fogtechnikusok száma 1900 előtt 34, ám 1908-ban már elérte számuk az 549-et. Saját maguk ismerték fel érdekvédelmük szükségességét, és létrehozták szervezetüket, melynek a Budapesti Fogművész Egyesület nevet adják. A szervezetet Fecht Pál és Popiel Dénes hozták létre 1888-ban, majd alapszabályát is megalkotják, ezzel kezdetét veszi a szakmai közösségbe történő betagozódás, és a szervezett keretek kiépülése. Hamarosan megindult a szakmai élet szervezése is, az Egyesület 1896-ban megrendezte a „Fogművészek I. Nemzetközi Congressusát”, melynek főszervezője Gáspár József volt (1860-1927). Kiállításokat is szerveztek, melyek szakmai tartalmúak voltak, 1885-ben és az 1896-os millenniumi kiállításon is képviseltették magukat.
A fogtechnika szakfolyóirata hazánkban viszonylag hamarkiadásra került, 1882-ben, a Fogművészek Lapja címmel. A lapot Prohászka Henrik szerkesztette, mely csak három kiadást ért meg. E lap utódjaként 1882-től jelent meg a Dentista című szakfolyóirat. A lapnak négy orvos-fogorvos, és öt fogművész állandó munkatársa volt.

A fogtechnikus-kérdés

A fogorvoslással is foglalkozó orvos-sebészek nem nézték jó szemmel a fogtechnikusok szakmai tömörülését, szerveződését, mert saját megélhetésüket, szakmai kompetenciájukat látták veszélyeztetve. Ragaszkodtak az orvosi végzettséghez olyan esetben, ha egy személy szájon belüli beavatkozást végez. A fogtechnikusok (fogművészek) ezt természetesen nem tudták produkálni, csak azok, kik eleve orvosként szakosodtak a fogászatra, majd a fogpótlások készítésére. A fogorvosok csak irányított laboratóriumi munkára tartották alkalmasnak a technikusokat, mely álláspontot a fogtechnikus szakma elfogadhatatlannak tartott. A fogorvos és fogtechnikus viszonyt Árkövy így jellemezte 1881-ben: „a fogorvosok technikai segédmunkásokat tartanak, akik szakértő utasításai nyomán egyénenként idomítják a gyártmányfogakat.” A magukat fogművészeknek tartó technikusok az ellen tiltakoztak, hogy „szabad művészetükből” először „szabad mesterség”, majd „képesítéshez kötött ipar” lett. Ekkor, a 19. század utolsó éveiben kezdett kialakulni egy vetélkedés, melynek előzményei csaknem egy évszázadra nyúltak vissza, mely a „fogtechnikus-kérdés”, vagy „fogtechnikus-vita” nevet kapta. A szakmai rendezés, szabályozás, és a világosan elhatárolt munkafolyamatok kialakítása egészen az 1930-as évek közepéig tartott.

Árkövy kijelentésére válaszul az 1896-ban tartott „Fogművész Congresszus” szerint a fogászat nem orvosi, sokkal inkább manuális, technikai tudást igényel: „a fogászat nem tudomány, még kevésbé orvosi tudomány, hanem mesterség, illetőleg művészet.” Ebben az időszakban sokkal kevesebb fogorvos volt, mint amennyi a társadalmi igények kielégítésére elégséges lett volna, ezért a páciens sok esetben kényszerűségből ment fogorvosi panaszaival fogművészhez.
Természetesen a kormányzat is megpróbálta rendezni az áldatlan állapotokat jogszabályi háttérrel, ám ezzel csak még átláthatatlanabbá tette a viszonyokat. Egymásnak ellentmondó rendeletekkel próbálta meg a szabályozást – egymástól függetlenül – a Belügy-, Igazságügy-, a Kultuszminisztérium, illetve a Kereskedelmi Minisztérium, mely rendeletek kuszaságát csak növelték a helyi önkormányzati határozatok. A hatóságok az esetek nagy többségében eltűrték a fogművészek működését orvosi területen is, valamint a szabályozás átláthatatlansága miatt annak effektivitása sem volt jónak nevezhető, az intézkedések nem voltak eléggé erélyesek. Az 1897. január 11-én kiadott 114530.B.M. számú rendelet alapján foghúzási engedély bárki számára kiadható volt.

Fontos előrelépés volt a vita rendezése során a fogtechnikus-ipar képesítéshez kötése, valamint a Fogtechnikus Ipartestület létrejötte. Ráadásul az 1884. évi XVII. Törvénycikk – az ipartörvény – szabad iparnak mondja a „mesterséges fogak és fogsorok készítését.” A kereskedelemügyi miniszter 1903. évi 12941 számú rendelete a „fogműves ipart” már képesítéshez köti, megkövetelve a tanoncbizonyítványt és két év gyakorlat igazolását. Azonban az intézkedések nem hozták meg a várt eredményeket, további rendezésre volt szükség. Kiadásra került a 112 026/1911. B. M. számú körrendelet, mely szerint az iparigazolvánnyal rendelkező fogművesek egy vizsga letétele esetén engedélyt kapnak bizonyos, a szájban elvégezhető beavatkozások kivitelezésére.

A vita nem ült el, csak mérséklődött, háttérbe került különböző okok miatt, mint az első világháború, majd a bizonytalan belpolitikai viszonyok. Csak 1920-21-ben vetődött fel ismét a kérdés, és a megnyugtató rendezés iránti igény. Az 1922. évi XII. törvénycikk (az új ipartörvény), valamint a kereskedelmi miniszter 78000/929. számú rendelete meghatározónak bizonyult, ha nem is rendezte a vita minden problémáját. A törvény előírta az iskolai végzettséget, tanoncidőt, vizsgakötelezettséget, valamint a mestervizsga pontos anyagát.
1935-ben került tárgyalásra és vitára az úgynevezett orvosi rendtartásról szóló törvényjavaslat, mely rendkívül nagy port vert fel a korabeli szaksajtóban. A vita során a Fogtechnikusok Országos Szövetsége, valamint Budapesti Fogtechnikusok Ipartestülete elkészített egy törvénytervezetet.

A fogtechnikus-kérdés az 1930-as években

A problematika súlyát remekül szemlélteti az a kongresszus, melyre 1930-ban került sor, és a nemzetközi fogtechnika egységesítési törekvéseinek kívánt érvényt szerezni Magyarországon is. A Fogorvosi Szemle 1930. decemberi száma részletes, 10 oldalas összefoglaló cikket közölt, kiemelt szemelvényekkel alátámasztva a fogorvosi társadalom egészére veszélyt jelentő fogtechnikusi törekvéseket. Kifejezetten riadt hangvételű cikkről van szó, melyre bizonyítékul álljanak itt a szerző, Dr. Siklós Armand saját szavai a cikk elejéről: „Minden hazai fogorvosra nézve feltétlenül szükségesnek látszik, hogy e harcias felvonulás nagyságáról, a velünk szemben álló erőkről és mentalitásról tiszta képet alkothasson magának,…”. A fogorvos-társadalom tehát még mindig a megélhetését leginkább veszélyeztető társaságnak tartotta a fogtechnikusokat, sőt, az európai szintű szervezkedést, melynek jelentős külföldi és hazai támogatottsága volt a fogművészek részéről. A törekvések előzménye volt az 1911. évi magyar szabályozás, mely elégedetlenséget szült minden oldalon, valamint az 1930. szeptember 17-20. közt megrendezésre került drezdai kongresszus, mely az Európai Dentista Unió hivatalos fóruma volt. Az Európai Dentista Unió a fogtechnikusok nemzetközi érdekvédelmi szervezete volt, mely alapvetően 3 csoportba sorolta az országokat a fogműves-szabadságok alapján. Az első csoportba tartozó országok (Németország, Svédország, stb.) fogművesei teljes szakmai szabadságot élveztek. A második csoportbeli országokban (Csehszlovákia, Ausztria, stb.) korlátozott működési szabadsággal rendelkeztek, míg a harmadik csoportban (Magyarország, Jugoszlávia) a fogtechnikusok minden jogcím nélkülinek tekinthetők a szakma gyakorlása szempontjából.

A nemzetközi szervezet támogatásával ismét döntéshozatali fórum elé kívánták vinni az ügyet a fogművesek Magyarországon, mert igazodva a nemzetközi törekvésekhez, egységes működési jogokat kívántak Európában, és hazánkban is bevezetni. Ez egységes európai szabályzatot, működési terület-definíciót és engedélyeket jelentett volna. A megoldásra irányuló törekvések elvezettek az 1935. esztendei törvényjavaslat megalkotásához, ám a kérdés a második világháború kitörése miatt háttérbe szorult.
A fogtechnikus kérdés rendeződése véglegesen csak 1953-tól tekinthető megoldottnak, mikor megalakult az Állami Fogtechnikai Vállalat, melynek több telephelye volt Budapesten, és 23 vidéken. Az állami irányítás alá vont tevékenység megszüntette a korábban heves ellentéteket, kialakult az együttműködés fogorvos és fogtechnikus között.