1904. július 10-én született Budapesten. Orvoscsaládból származott, mind apai, mind anyai ágon.
Középiskolai tanulmányait a Trefort utcai gimnáziumban végezte, 1922-ben az érettségi után a Budapesti Tudományegyetemen tanult tovább, ahol 1928-ban szerzett általános orvosi diplomát. 1925 és 1929 között hallgatóként az egyetem Kórbonctani Intézetében, majd Törvényszéki Orvostani Intézetében dolgozott. Megszerezte a törvényszéki orvosi és belgyógyászi szakvizsgát is. 1934-ben Kalocsán a Törvényszéken vállalt állást, ahol 1938-ig dolgozott.

1938-ban visszatért Budapestre, a Stomatológiai Klinkán lett szakorvosjelölt. A szaktanfolyam elvégzése után 1940-ben szakvizsgázott fogászatból. Fogszakorvosként továbbra is a klinikán dolgozott, 12 éven át vezette az ambulanciát. 1952-től a protetikai osztályon, Molnár László mellett működött.
1948-ban magántanári kinevezést kapott törvényszéki stomatológia tárgykörből, melyet aztán hosszú ideig oktatott az orvostanhallgatóknak igazságügyi fogorvostan címen. 1952-ben kanditátusi fokozatot szerzett. 1955-ben egyetemi docenssé nevezik ki, s megbízták az újonnan alakult Fogrovosi Karon az igazságügyi stomatológia oktatásával. E tudományterület mellett az orvosi etikából is számos előadást tartott.

1970-ben az orvostudományok doktora címet kapja meg, a budapesti Fogorvostudományi Karon ezt a magas tudományos fokozatot ő érte el először.
1963-ban egyetemi tanári kinevezésével egyidőben kinevezték a Pécsi Orvostudományi Egyetem Stomatológiai Klinikájának igazgatójává. A klinika elhanyagolt szervezeti viszonyait új alapokra helyezte, s a fogpótlástan oktatásával maga is részt vett az oktatási feladatok ellátásában. Pécsett hat évig tartózkodott, majd megpályázta a budapesti Fogpótlástani Klinika vezetői katedráját, melyet meg is kapott. A Fogpótlástani Klinikáról vonult nyugdíjba 1975-ben, de szaktanácsadóként továbbra is segítette a klinika munkáját. Nyugállományba vonulásakor megkapta a Munka Érdemrend Arany Fokozatát.

Tudományos érdeklődése elsősorban a klinikai fogászat, gerostomatológia, igazságügyi fogorvostan és fogászatipaleopathológia felé irányult. Eredményeit közel 150 magyar és idegen nyelvű publikáció fémjelzi. Főbb művei: Haláljelenségek (1934), Bűnügyi mintázás (1939), Törvényszéki stomatológia (1944), Fogpótlástan (1950, Molnár László és Huszár György a szerzőtárs), A fogszuvasodás a Dunántúlon az újabb kőkorszaktól az újkorig (1952, Huszár Györggyel közösen), Gyermekfogászat (1954, szerzőtársak: Oravecz Pál, Varga István, Huszár György), Igazságügyi fogorvostan jegyzet (1962), A klinikai fogpótlástani gyakorlatok vezérfonala jegyzet (1973, Kaán Miklóssal közösen).

Nekrológírói szerint pontos, igényes ember volt. „Pontossága írásaiban és beszédjében is megnyilvánult. Igénye a szabatos, szakszerű fogalmazásra közismert volt. Különösen érzékenyen reagált a pongyola, idegen szavakkal teletűzdelt megnyilvánulásokra. Mindig ragaszkodott a magyar szavakhoz, kifejezésekhez, s ezt munkatársaitól, sőt hallgatóságtól is megkövetelte. Igazi tanár volt, a szó legnemesebb értelmében, akinek fontos volt hazája kultúrája, anyanyelve.”