Tótfalusi Kis Miklós 1650-ben született Alsómisztótfalun. Tanulmányait Nagybányán, majd Nagyenyeden végezte el. Bölcsészeti és teológiai tanulmányai befejeztével Fogarason lett iskolamester.
1680-ben Németalföldre ment, hogy az ott kiadandó magyar nyelvû Biblia helyesírására felügyeljen és teológiai tanulmányokat folytasson. Ezek helyett az amszterdami Blaeu-nyomdában betûmetszést tanult. 1683-ban önálló mûhelyt nyitott, s kiváló betûmetszõvé vált. Egész Európából érkeztek megrendelései, még a pápától is. Latin betûk mellett metszett görög, héber, örmény betûket is. Sõt, Tótfalusi Kis Miklós metszette az elsõ nyomtatott grúz ábécét is.


       1685-ben megjelentette magyar nyelvû Bibliáját Amszterdamban. Felülvizsgálta a Károlyi-fordítást, elõteremtette a kiadás anyagi feltételeit és korszerû helyesírást alkalmazott a biblia kiadásánál. 3500 példányban jelent meg a Biblia. Külön kiadta az Újszövetséget és a Zsoltárok Könyvét 4200 példányban.
1689-ben felszámolta amszterdami mûhelyét és nyomdaalapítási tervvel tért haza Kolozsvárra. Végül a református egyház nyomdáját kapta meg, betûkészletét felújította, s elkezdte a könyvkiadást is.
      Öntudatos viselkedése maga ellen fordította a református egyház néhány vezetõjét, akik megtámadták a Biblia új fordítását. Ennek védelmében jelentette meg 1697-ben latinul az Apologia Bibliorum-ot, melyben a fordításban levõ változtatásokat és a helyesírást indokolta meg. 1698-ban adta ki önigazoló, ellenfeleit leleplezõ röpiratát Maga személyének, életének és különüös cselekdeteinek mentsége... címmel. Az enyedi zsinaton állításainak visszavonására és az eklézsia megkövetésére kényszeríttették. 1702-ben Kolozsvárott halt meg testben és lélekben meggyötörve.
       Pápai Páriz Ferenc volt az elsõ az utódok közül, aki felismerte Tótfalusi Kis Miklós nagyságát s verset írt a magyar könyvkiadás történetérõl és a nyomdászról:

 

 

      Nem hajt semmit, hogy itt bajosabb élete,
És olly meszsze esik kezdett szerencséje,
Melly meszsze a’ földtõl fellegek teteje;
Siet, mint a madár, elhagyott fészkére.
     Fel-tette szép kintsel (így) meg-rakni ez Hazát,
Görög, ’Sidó, Deák betûkkel Cástáját;
Ne tsudálná senki mások bóldogságát,
Holott itt is elme talál materiát.
     De az ’Isten Uta ’s emberek szándéka
Meszsze van egymástól, azt minden szem látja;
Kis Miklós próbálja maga példájába,
Nem kell meszsze menni ’s jõni bizonyságra.
     Tsendes parton üle ’s éle Belgyiomban,
Haza jöve, ’s esék nehéz háborúban;
Szabadságból jöve szövevényes bajban,
Életét untató nyughatatlanságban.
     Ott már gazdagula ’s él vala kedvére,
Nem volt világ szerint semmire szüksége:
Haza jöve, hogy itt a’ készbõl költene,
És ne lenne honnan tehetne helyébe.
     Tudós Embereknek nagy szeretetektõl
Meg-válék ki-terjett esmeretségektõl;
Hogy élne Istennek ’s Hazájának szentõl;
Mindent félre tészen illyen szeretetbõl.
     Illy jó szándékának nem lõn tellyes vége;
Mert változó idõnk szerentsétlenségbe
Boritá, bús, bajos és gondos életbe:
Igy sok változási ejték betegségbe.