„Amikor meghalt, legkülönb kortársai méltatták életművét és egyéniségét. E kettő ugyan gyökerében összefügg, hiszen az életmű az egyéniségből nő ki, Móra esetében azonban személyiségének sajátos varázsa az írott mű mellett emberi magatartásával külön is elismerésre késztette mindazokat, akik szóltak róla. Móricz Zsigmond is legelébb külsejét tartotta fontosnak leírni: »Olyan szép fehér hajat sose láttam. Olyan fehér volt a haja, mint a tiszta fehér selyem. Egyetlen fekete szál sem éktelenkedett benn. Fehér volt, szép hosszú szálú, finom, vékony, sima, sárgára érett fehér; valami aranyos leheletet is kapott, a kedélye aranylott a feje felett, mint glória visszfénye«.”

(Részlet a könyvből)