„Március 11-én délelőtt pár óra hosszáig Szeged is abban a hitben élt, hogy elkerülte a katasztrófát. A víz nem apadt ugyan, de nem is áradt. Az eső és a hózápor alábbhagyott, a felhők mögül kicsit kimosolyintott a márciusi nap, s friss munkáserők buzgolkodtak ekkor immár háromforintos napszámért a gátakon. Hanem a naplemente vészjósló vörös színekben vizsgálta meg utoljára, éjszakára hagyott rohamainak színterét, a régi várost...

A Rókuson éjfél után betört árvizet vagy fél óra hosszára a budai országút magas vonulata föltartóztatta. Csak annyi időre, míg az első teknőt megtöltötte. S benne elvégezte rombolásait, amelynek a hangját a szelek áthordták az összeroskadó házak kéményeinek kormával, kemencéinek pörnyéjével, robajának zajával, asszonyainak jajszavával, gyerekeiknek sírásával, állataiknak bőgésével.”

(Részlet a könyvből)