Bartók Béla hangversenye

Felejthetetlen élmény marad számunkra a tegnapi hangverseny, amelyet valóságos kultúrünneppé avatott a nagy magyar Mester egész világot beragyogó nevének a tisztelete. Mert valljuk meg őszintén, a közönség legnagyobb részére még mindig a név s az egyéniség rendkívüliségének van a legnagyobb varázsa, függetlenül attól a legmagasabbrendű esztétikai élvezettől, amit a szokatlan és megdöbbentő művészete nyújt. Ez az a művészet, amely gátlást nem ismerve, mint az orkán gázol végig mindenen, ami merev és kényelmes hagyomány és föltartóztathatatlanul tör a célja felé, a legbensőbb és minden distanciák nélkül önmagát adó megnyilatkozás felé.

Hatalmas hangmasszák és riadtan gomolygó ideges melódiavonalak hömpölyögtek végig a termen, valami viharszerűen túlfűtött légkört árasztva, amelynek lázas és zűrös káoszában mintha világos csatáztak volna földöntúli energiákkal. Valóban, merő energiák kirobbanása ez a magasrendű művészet, mint a Bartók muzsikája, amelyben a fajta ős lelke a maga primitív formátlanságában szinte tapinthatóvá válik. És ezen a ponton támasztja a legmagasabb igényeket a hallgatóval szemben, mert aki csak a cigány muzsikában véli föltaláltnak a fajművészet lelkét, a népzenét, annak örökké idegen marad ez az originális muzsika, mely minden kötött formától mentesen a Géniusz szabad szárnyán száll az abszolút, végtelen megértések éteri régiói felé...

Ezeket a mély esztétikai szenzációkat mesélte el tegnap Bartók Béla, a hangok sejtelmes eszközével. A hangulat áhítatát Skarletti naiv, ódon opuszaival vezette be, amelyeket saját mély lírájában fürösztött meg friss és új átéléssé. A saját műveiből az ősi székely dalokat, a székely esti hangulatot bensőséggel zengő tónussal szólaltatta meg, az allegro-barbaro-t szilaj és ellenállhatatlan rohammal dübörögte el, a burleszkekben bizarr és fanyar humora csillogott.
A rokonérzés melegségével zenélte Kodály abszolút értékű zongoramuzsikáját.

Thuray Emma énekelte a tragikus egyszerűségű dalait intelligens előadással. A közönség sokat tapsolt, keveset értett, de zajosan ünnepelt.

Szegedi Híradó, 1921. november 27.