Filharmonikus hangverseny

Mindig voltak és lesznek olyanok, akik különböző okokból kifogásolják a filharmonikus egyesületnek és zenekarnak működését és igényeiket egy világváros teljesítőképességéhez mérik. De ha vannak is ilyenek, tárgyilagosan meg lehet állapítani, hogy a zenekar vezetője és annak minden tagja olyan lelkes munkát végez, olyan önmegtagadással szolgál egy ideálisan nemes célt és egyesület is, különösen annak elnöke: Pálfy József dr. polgármester annyi tapintattal törekszik minden igénynek kielégítésére, hogy a tárgyilagos szemlélőnek és hallgatónak feltétlenül az a benyomása, hogy itt a teljesítőképesség maximumát élvezheti.

A vasárnapi hangversenynek a magyar zeneélet egyik legkiválóbb és legérdekesebb egyénisége, Bartók Béla volt egyik vendége, aki nemcsak, mint zongoraművész, hanem ami több, mint zeneszerző is szerepelt saját zongora és zenekarra írt Rapszódiájával.
E műve még régebbi kompozíciója, csak részben tükrözi tulajdonképpeni portréját, amely a múlttól való hirtelen elkanyarodásban és egy energikus újszerűség akarásában határozza meg művészetét. Itt még a Liszt-féle elgondolás hatása látszik formában és a hangulatok mozaikszerűségén, habár a tagozódás erősebb. Hasonlóak a nem teljesen bevégzett motívumok, amelyekből Bartók költői momentumok kaleidoszkópszerű változatosságát hozza ki csapongó fantáziájával és sokszor mélyen fekvő magyar ízzel.

Ez a mű méltán számíthat széleskörű hatásra is, különösen abban a gyönyörű hangzásban és közvetlen, tiszta értelmezésben, amint azt a szerzőtől, zongorázóink egyik büszkeségétől hallottuk. A szünni nem akaró tapsra az "Allegro barbaro"-t hallottuk ráadásnak. Fricsay Ferenc kitűnő megértéssel hozta ki a zenekart. A hangverseny másik vendége Komor Vilmos karmester volt, akinek komoly tudása, készsége és biztossága nem ismeretlen nálunk. Komoly művészi iskolára vall mély átgondoltsága a művek tempóbeli és dinamikai felépítésében, amelyre Weber: "Oberon" nyitányában és az "Eroicában" bőven volt alkalma.

Így sok, nemcsak stílusos, hanem klasszikusan hangzó tételben gyönyörködhettünk, melyket tévedhetetlen kézzel varázsolt ki a zenekarból. A lendületes nyitány után frenetikus tapsot kapott és a szimfónia befejezésével a közönség elégedetten ünnepelte Komor Vilmost és a kitűnően dolgozó zenekart.

Szegedi Új Nemzedék, 1937. január 19.