Balázs Béla
Bartók Béla
Arkangyalgyermekarc, kérlelhetetlen.
Támadó éles éle mintha késsel
Volna hasítva fájó elevenből.
Hallgató szája mosolytalan.
Mi fáj neked?
Vézna, kis óriás. Tested meredő
Szálkaként szúr a térbe fel,
És körül sajgó gyulladást okoz.
Mint kivont pengét hordod magadat.
Miért haragszol?
Bizony zenéd nem andalító mámor.
Kérlelhetetlen acélszerkezet.
Bús föld alól dübörgő lázadás.
Vad fájdalom, sikoltó fájdalom.
Ki bántott téged?
A hegedűid vágnak, döfnek kürtjeid.
Karvalykarmokkal csapsz a zongorába,
És véresen mint marcangolt madárraj
Rebbennek szét a felszakított hangok.
Mit énekelsz?
Fáj, hogy nem értik ez a fájást?
És szenvedésed nem szenvedhetik?
Vernek, mert versz. Mit vártál egyebet?
Kellemes nem vagy, sem mulattató.
Veled mi történt?
És tudom, mert én láttalak keresni.
Csongrádi koldus, zord néma tanyák
Között keresni dalt, népdalt, magyart,
Mint jég alatt eleven gyökeret.
És nem találtál.
S melyet találtál, megtalált az téged,
A paraszt bánat elnémított kínja.
És Tiszaháton, oláh havason
El nem eresztett többé, és szívedben
A mosoly megfagyott.
Most belőled süvít a bennük fojtott
Lázadó kín, s ők meg nem ismerik.
És nem is hallják. Kiknek muzsikálod
Az égnek borzadt, kicsorbult kaszákat
Magyar magányban?
