Victor Hugo 1878-ban agyérgörcsöt kapott és utána még hét évig viaskodott a halállal. Utolsó lakhelye az Avenue d'Eylau-n volt, amelyet az író születésének 80. évfordulója alkalmából Avenue Victor Hugo névre kereszteltek. Az utolsó években ünnepelték, az Hernani diadalának 50. évfordulója alkalmából is. Victor Hugo 1885. május 22-én hosszas szenvedés után halt meg Párizsban és a nemzet nagyjainak kijáró temetésben részesült. Tetemét kívánsága szerint a szegények kocsija vitte a Diadalívtõl a Panthéonba, de utolsó útján egy egész nép kísérte valóságos diadalmenetben.

Victor Hugo munkássága páratlan a francia irodalomban: állítólag minden délelõtt megírt 100 sor verset vagy 20 oldal prózát. 1830-ban "a romantikus mozgalom leghatalmasabb elméjé"-nek nevezték. 1845-ben pedig koszorús költõvé és fõrenddé választották. Késõbb a számkivetett bölcs szerepét töltötte be, míg végül a nemzet költõje lett, az a "zseniális nagypapa", akirõl minden francia városban utcát neveztek el.

"Az igazán nagy költõ arról ismerszik, hogy elõbb-utóbb történelmi alak is lesz. Nem csak verseivel hat, hanem életével is. Hat még azokra is, akik verset sohasem olvasnak… Az ilyen költõk lesznek az emberiség tanítói. Az ilyeneket érezzük szinte személyes ismerõsünknek. Az ilyen történelmi helyért külön is meg kell harcolni, ellenállást kell legyõzni. De az a költõ, aki a legjobb meggyõzõdésével az emberiség ügyéért küzdött, az megnyeri ezt a második sírontúli csatáját is… Ez támasztja új életre Panthéonbeli nyugvóhelyérõl."

Victor Hugo François Mauriac francia regényíró szerint: Hugo a "banalitás hõsiessége" révén lett a hétköznapi emberek költõje.

Charles Baudelaire szerint: Victor Hugo remekül értett a misztérium légkörének megteremtéséhez.

Mikor André Gide-t megkérdezték, ki a legnagyobb francia költõ, így válaszolt: "Victor Hugo, sajnos."

Léon-Paul Fargue véleménye szerint pedig: "Victor Hugo a jövõ költõje."

"Victor Hugo az irodalmat nem tekintette öncélúnak, mûveit eszméi hirdetésére akarta felhasználni. A szociális célzat minduntalan elõbukkan, fõleg regényeiben, ahol alkalma van hosszasan fejtegetni gondolatait. Hugo költõ-apostolnak tartotta magát és mint ilyen az elnyomott nép jogaiért harcolt. Tiltakozik az igazságszolgáltatás szigorúsága, a foglyok embertelen kínzása, a halálbüntetés ellen. Az alsóbb osztályt idealizálja a felsõbb rovására. Iskolákat követel a gyermekek, mûhelyeket a munkások számára, mert szerinte a mûveltség terjesztésével és a nyomor megszüntetésével együtt a bûnözés is megszûnik. Általában az egyéni felelõsséget a társadalomra hárítja, az elnyomottak bûneiért az elnyomókat teszi felelõssé. A XIX. század elsõ felében megjelent magyar regényekben minduntalan találkozunk ezekkel a szociális elvekkel, amelyeket azonban megtalálunk más romantikusok, így fõleg Eugene Sue munkáiban is. Hugo nem volt eredeti gondolkozó, maga is kora visszhangja volt. Azokat a gondolatokat hirdette, amelyek ekkor a köztudatban éltek. Hogy munkáit ezeknek az elveknek a szolgálatába állította, azzal is csak a romantikus iskola általános irányának hódolt. Nem lehet tehát ezeket a szociális elveket Hugo eredeti életfelfogásának tartani és nem lehet minden hasonló magyar eszmét Hugo hatásának tulajdonítani. De mivel azok a regényírók, akiknél Hugo hatása mûveikre bebizonyítható, gyakran és egészen Hugo modorában, - vagyis túlzottan és ellenkezõ végletbe esve, - hangoztatják ezeket a nézeteket, feltehetõ, hogy Hugo inspirálta õket az említett szociális eszmék hirdetésére, az irodalomnak a liberális politika szolgálatába való állítására. Tehát nem abban áll a hatás, hogy Hugo gondolatait más íróknál is megtaláljuk, hanem abban a felfogásban, hogy ezeknek a gondolatoknak terjesztését az írók mintegy kötelességüknek tartották és ezt olyan modorban tették, mint Hugo."