Elsõ regénye 1823-ban jelent meg Han d' Islande ('Izlandi Han') címmel, mely egy rémregény, a kor divatja szerint, de a fantasztikus történet keretein belül Hugo saját szerelmét örökítette meg. A regény akkora sikert aratott, hogy kitüntetést és kétezer frankos kegydíjat kapott érte. Ezután írta meg a Cromwell-t (1827), mely egy hatezer soros elõadhatatlan, ámde romantikus dráma, mellyel a szerzõ végérvényesen elkötelezte magát a romantika mellett. A dráma híres elõszavában Hugo kifejtette esztétikai nézeteit, elutasította a klasszicizmust, s az ellentétes mûfajok és hangvételek vegyítése mellett szállt síkra. Hiszen szerinte a tragikum megfér a komikummal, a hõsi jellem groteszk elemekkel párosulhat. Nincs más szabály, csak a természet általános törvényei. A költõ, s az író - ha választania kell - ne a szépet, hanem a jellemzõt válassza.

1829-ben újabb színmû következett a Marion de Lorme - egy szerelmétõl megtisztuló kurtizán története - , amelyet zsarnokellenes hangvétele miatt X. Károly cenzúrája betiltott, s csak az 1830-as júliusi forradalom után, 1831-ben mutatták be. Hugo azonban - mintegy válaszképpen - máris új darabot írt, az Hernanit, melynek bemutatója 1830. február 25-én volt a klasszikusok színpadán, a Comédie Française-ben. A dráma fõhõse a mélabús, titokzatos bandita, spanyol nagyúr, akinek rejtõzködnie kell, apját kivégezték, szerelmét maga Károly király akarja elvenni tõle. De Károlyt mikor német császárrá választják, megengedi a szerelmeseknek, hogy egybekeljenek, ám Hernanit végzete öngyilkosságra kényszeríti, szerelmese pedig vele együtt hal meg. A darab nagy sikert aratott és a fiatal írót a romantikusok vezérévé tette.

XI. Lajos uralkodása idején játszódik egyik legismertebb történelmi regénye, a Notre-Dame de Paris ('A párizsi Notre-Dame', 1831), mely széleskörû elismerést hozott az addig fõként színmûveirõl ismert szerzõnek. Hugo elítélte azt a társadalmat, amelyben Frollo, a fondorlatos pap és Phoebus, a katona bajt hoznak Quasimodóra, a púpos toronyõrre és Esmeraldára, a szép cigánylányra. A regény az izgalmas cselekményen túl valósággal életre kelti a középkori Párizst, polgáraival, csavargóival, a történet középpontjában a hatalmas katedrálissal.

Az 1830-as évek elején újabb drámákat írt. Ezek megírására két dolog ösztönözte: a, térre volt szüksége politikai és társadalmi elvei kifejtéséhez; b, szerepeket akart írni a fiatal és gyönyörû színésznõ, Juliette Drouet számára, akivel 1833 óta viszonya volt. Juliette nem volt különösebben tehetséges, hamar visszavonult és az írónak szentelte életét. Egészen haláláig Hugo hûséges és tapintatos társa maradt. Fõbb drámái ebben az idõszakban: a Le roi s' amuse ('A király mulat', 1832), amelyet betiltottak, és csak mint Verdi Rigolettójának a szövegkönyve került 1851-ben színpadra.

Majd írt három prózai színmûvet, ezek a Lucrece Borgia ('Borgia Lucretia', 1833), a Marie Tudor ('Tudor Mária', 1833) és az Angelo (1835). A hõsnõ, Borgia Lucretia, a spanyol származású Borgia pápának, VI. Sándornak a lánya, Ferrara hercegének a felesége. Victor Hugo a legrikítóbb színekkel ecseteli a bûneit és gonoszságait. Gyilkolás, méregkeverés, vérfertõzés jellemzi Lukrétiáját. 1838-ban jelent meg egyik legszebb, legköltõibb drámája a Ruy Blas, amelyet késõbb A királyasszony lovagja címmel Magyarországon is nagy sikerrel játszottak. Ez a darab Spanyolországban játszódik, középpontban a magányos királynõvel, akit egy cselszövõ meg akar alázni. A királynõ végül lakáját Ruy Blast választja eszközéül, miniszterré nevezi ki. De amikor a lakáj látja, hogy a nagyurak úrnõje megrontására akarják felhasználni, leszúrja a cselszövõt, majd megmérgezi magát. Mint minden drámájában, Hugo itt is az ember küzdelmérõl ír, hogy megtalálja önmagát és hatással legyen a történelemre.

1841-ben az Académie Française tagjává választották. Közéleti tevékenységével a börtönöket akarta emberségesebbé tenni és harcolt a halálbüntetés ellen. 1842-ben kiadta útileveleit, Le Rhin ('A Rajna. Levelek egy barátomhoz') címmel, amelyben az egységes Európa vízióját vázolta fel, elvetve az angol merkantilizmust és a keleti despotizmust. Az 1848-as forradalom idején Párizs képviselõje lett az Alkotmányozó Gyûlésben, késõbb pedig a Törvényhozó Nemzetgyûlésben. A nemzetgyûlés segítségével kívánta megoldani a társadalmi problémákat, a szegények érdekeit képviselte. Támogatta Louis-Napóleon Bonaparte herceg elnökké jelölését. Azonban minél inkább tekintélyelvûvé vált az új elnök rendszere, az addig liberális Hugo annál jobban balra tolódott, a köztársaság híve lett. Az 1851 decemberében végrehajtott államcsíny után Hugo - akinek része volt a Napóleon-kultusz megteremtésében - szembeszegült a magát III. Napóleon néven császárrá koronáztató államfõvel, ezért menekülnie kellett. 1852-ben jelent meg Napoléon-le-Petit ('A kis Napóleon') címû munkája, mely egyben az új császár "gúnyrajza". Könyvével nem szórakoztatni akar, hanem tanúságot tenni.

1851-tõl az emigráció évei következtek. Victor Hugo elõször Brüsszelben keresett menedéket, majd két angol fennhatóság alatt levõ, de Franciaországhoz közeli szigeten, Jersey-n és Guernsey-n élt, még az 1859-ben felajánlott amnesztiát sem fogadta el. Tizenhárom év hallgatás után 1853-ban megjelent új verseskötete, a Les Châtiments ('A fenyítések'). Ebben a költõ kifejtette életérzését, miszerint "az ember nem élhet kenyér nélkül, de haza nélkül sem". Ugyanakkor az irónia megfelelõ eszköz volt arra is, hogy Hugo Franciaország hõsi múltját, a "nagy" Napóleont szembeállítsa az akkori hatalommal. A Les Contemplations-ban ('Szemlélõdések', 1856) pedig már saját gyermekkoráról írt.

Victor Hugo nem sokkal késõbb egy trilógia megírásába kezdett, amelynek versesköteteiben a létezõt akarta megmutatni hármas megnyilvánulásában, ezek: az emberiség, a rossz és a végtelen. A trilógia elsõ része, az 1859-ben kiadott La légende des siècles ('Századok legendája'), amely nem hagyományos eposz, hanem "kis eposzok" változatos sora, s amelyek az emberiség haladását mutatják a múlt bûneitõl a szeretet, a jóság és a harmónia felé. A második rész, a La fin de Satan ('A Sátán bukása', 1886) csak töredék, a rossz uralmát mutatja be, de a Szabadság angyala végül jó útra téríti a Sátánt. És végül a harmadik, szintén befejezetlen rész, a Dieu ('Isten', 1891) a vallásokat mutatja be szimbolikus állatok formájában.

Az 1840-es évek közepén Victor Hugo próbálkozott egy nagyobb könyvvel, amelynek a Les Miséres ('A nyomor') lett volna a címe, de ekkor még az emberi szenvedés, mint irodalmi téma volt fontos számára. A mû teljes és végleges változatban, a számûzetés idõszakában 1862-ben készült el, ez a Les Misérables ('A nyomorultak'). Hugo ebben - az egyik legnagyobb és mindenki számára talán legismertebb regényében - megvalósította mindazt, amit a dráma keretei nem engedtek: ez a "tout dans tout" a 'mindent mindenben'. Hiszen ebben a mûben az emberiség útját akarta bemutatni, van benne egy kis történelem - a waterlooi csatától az 1832-es felkelésig - , filozófia - megbánás és megtisztulás - , szociológia - az elnyomott nép - , és persze lírai vallomás is, amellyel az író önmagát és nehéz gyermekkorát ábrázolja. A regény hõsei - Jean Valjean fegyenc, majd polgármester; Javert az õt üldözõ felügyelõ; Cosette a szegény árva és Marius a derék fiatalember, Cosette késõbbi férje - mind az emberszeretet, a gonosz elleni harc megtestesítõi.

Az emigráció ideje alatt Hugo még két regényt írt. Az egyik a Les travailleurs de la mer ('A tenger munkásai', 1866), amely a tengert járó Guernsey-szigetiek életét örökíti meg, míg a másik a L'homme qui rit ('A nevetõ ember', 1869), amely a 18. századi Angliát mutatja be, s fõhõse egy elrabolt és megcsúfított fõúri gyermek, aki egy szegény komédiással és egy vak kislánnyal él, de késõbb visszanyeri rangját és vagyonát, a nyomor ellen szól a lordok házában, de kinevetik, ezért visszamegy az övéihez, de akkorra a vak lány meghal ezért õ is megöli magát. A befejezés - a fõhõs önfeláldozása, halála - Hugo regényeinek általános jellemzõje.

William Shakespeare születésének 300. évfordulójára egy nagyobb esszét írt Shakespeare (1864) címmel. Victor Hugo példaképének, sõt mesterének tartotta a nagy drámaírót és a következõket mondta róla: "Shakespeare olyan, mint a tölgy, amely ezernyi apró, megszabdalt levelével mérhetetlen árnyékot vet."

A francia-porosz háborúban elszenvedett vereség után Franciaországban kikiáltották a harmadik köztársaságot 1870. szeptember 5-én és Victor Hugo is visszatért Párizsba. 1871-ben már politikai közszereplést is vállalt a nemzetgyûlés küldöttjeként. De mivel Garibaldit nem választották meg, ezért ismét elhagyta hazáját, elõször Brüsszelbe, majd Luxemburgba ment. Ezután megpróbáltatások sora következett, 1868-ban elhunyt felesége Adèle, majd két fiát is elvesztette. 1873-ban végleg vissszatért Párizsba, ahol szenátorrá választották. 1874-ben megírta utolsó regényét, a Quatrevingt-treize-t ('1793 vagy a polgári háború'), amely a jakobinus uralom évében játszódik részben Párizsban, de elsõsorban Vendée-ben, ahol az arisztokraták és a papok vezetésével felkelés tört ki. Ebben a regényében Hugo kifejtette nézeteit arról, hogy a forradalom érdeke fontosabb, mint az egyéni érzelmek.