A XVIII. században továbbfejlõdõ református kollégiumok közül az egyik legjelentõsebb a Bethlen Gábor nevét viselõ nagyenyedi kollégium volt, amelyet a fejedelem eredetileg Gyulafehérvárott – az akkori Erdély magas mûveltségi színvonalon álló kulturális központjában – alapított. Ezen intézmény sorsa hû tükre lehet nemzetünk „viharos” századainak: egy-egy szép felvirágzásnak mindenkor véget vet az ellenség pusztító dühe s így a kollégium története az egyik dúlástól a másikig terjedõ szakaszokra oszlik. Bethlen híres, nyugati egyetemekrõl hívott tanárokat, elismert német tudósokat. A tanítás megszervezése azonban – az elsõ jelentõs virágzás – Keresztúri Pál nevéhez fûzõdik, akit Bethlen Miklós is utólérhetetlen példaképnek tekintett. Az 1658-as tatárdúlás után Apaffi Mihály helyezte át az intézményt Enyedre, 1662-ben ...
Késõbb, a Rákóczi-szabadságharc kezdetén, 1704-ben a császári csapatok a várost és a kollégiumot felgyújtották, s hatalmas pusztítást vittek végbe. Sokáig büszkén emlegették azokat a hõsies diákokat, akik fûzfadorongokkal verték agyon a zsákmánnyal megrakodva kivonuló labancokat. Errõl szól Jókai elbeszélése – „A nagyenyedi két fûzfa” – ugyanakkor az utókor számára (1904-ben) az Õrdomb alatt levõ kápolnánál örökítették meg a harcban elesett diákok emlékét. Pápai Páriz Ferenc – aki akkoriban a kollégium rektora volt – nagy energiával, elszántsággal fogott hozzá a kollégiumi élet megújításához, de fáradozásai nem jártak sok sikerrel. 1714-ben gróf Teleki Sándorral, a kollégium fõgondnokával együtt az angol királynõhöz fordultak segítségért,a ki nagyszabású gyûjtés eredményeképpen 1715-ben több mint 15000 fontsterling értékû tõkét helyezett el az angol nemzeti bankban, kamatait a nagyenyedi kollégium rendelkezésére bocsátva. A kollégium krónikáját többek közt a Nagyenyedi Albumban olvashatjuk.