A szegedi Ádámfy József térképezte föl a világ Kossuth-szobrait, és dokumentálta ezzel a Kossuth-kultusz, a szoborállító mozgalom több évtizedes történetét. Kossuth halálának ( 1894) hírére a gyászoló hazában nyomban fölmerült a gondolat, hogy alakját emlékmûben örökítsék meg. A mozgalom gyorsan terjedt, fõleg vidéken, a tiszántúli városok, települések, Kossuth-toborzó körútjának állomásai buzgólkodtak leginkább, ezzel is igyekeztek kifejezni függetlenségi érzelmeiket. A szegedi Kossuth-szobor története is 1894. március 22-én kezdõdött, amikor a városi tanács rendkívüli közgyûlésén 10 000 korona alapítványt szavazott meg Kossuth emlékére, ebbõl egy szegedi joghallgató és egy iparitanuló képzését segítették volna. Két nappal késõbb, 24-én Pillich Kálmán az ügyvédi kamara rendkívüli ülésén vetette föl a Kossuth-szobor létesítésének tervét. Helyéül rögtön a Klauzál teret javasolta, mivel a város népe itt látta Kossuthot szegedi toborzóbeszéde alkalmával.
      A Szegedi Napló állt a gyûjtést szorgalmazó mozgalom élére, s rövid idõ alatt számos intézmény és társulat csatlakozott. A századfordulóra már 6000 korona gyûlt össze az ügyvédi kamaránál, 8000 pedig a Szegedi Naplónál. A szoborbizottság 1900 szeptemberében öt taggal alakult meg, élére Kulinyi Zsigmond, a Szegedi Napló fõszerkesztõje került. Elhatározták, hogy a szobornak Kossuth születésének centenáriumára, 1902 szeptemberére el kell készülnie. A város közgyûlése 1901-ben 10 000 koronával támogatta a szoboralapot. Ekkor már több elképzelés volt a szobor helyérõl; a Klauzál-téren, az Európa Szálló (Démász) elõtti és a Kárász-ház elõtti rész egyaránt szóba jött, de a város fõmérnöke, Tóth Mihály a Stefániára javasolta, mégpedig, a vár köveibõl építendõ dombra. A szobor tervezésére Róna Józsefet kérték föl; õ mintázta az elsõ egészalakos Kossuth-szobrot Miskolcra. A mûvész részt vett a szoborbizottság 1901. február 2-ai ülésén, és elõadta, hogy a Klauzál teret tartja a szobor helyére legalkalmasabbnak. Tervei szerint a szobor „eredeti magyar fölfogással megalkotott mû leend mellékalakokkal”. Az avatás idõpontját 1902. szeptember 19-ére tûzték ki. Az események meggyorsultak, májusban már elkészült a szobor „segédmintája”, október közepére a gipszminta is. A mellékalakokat a város eredetileg szintén bronzból szerette volna, de a sietség miatt a szobrász már megvette hozzájuk a kõtömböket. A nyár derekán vita volt, hogyan hangzott Kossuth híressé vált megszólítása. A történeti forrásokból merítve úgy vélték, hogy „Szeged, nemzetem büszkesége” hangzott el. A néphagyomány szerint viszont „Szeged népe, nemzetem büszkesége”. A talapzatra mindenesetre így került:

SZEGEDNEK NÉPE

NEMZETEM BÜSZKESÉGE

     A szoborbizottság szinte teljes mértékben Rónára bízta a szobor megformálását, a gipszminta elfogadásakor, mindössze annyi kérése volt, hogy a mellékalakokat „magyarosabbra” mintázza. Így került Kossuth-szakáll a parasztember arcára. Kérték, hogy a kaszát egyenesítse ki. Augusztus elejétõl Róna személyesen irányította az emlékmû kivitelezését. A talapzatot egyébként a szegedi Fischer János és fiai cég kivitelezte. Szeptember elején helyezték föl Kossuth háromméteres, 14 mázsás bronzfiguráját.
     Az avatás menetrendje és külsõségei megfeleltek a korabeli Kossuth-szobor átadások szokásainak. Elõzõ este fáklyásmenet jelezte a nagy nap közeledtét. Szeptember 19-re munkaszünetet rendeltek el, 9 órakor hálaadó istentiszteletet tartottak az evangélikus templomban, majd díszközgyûlés következett. Himnusszal kezdõdött a pompázatos ceremónia. Tóth Pál polgármester-helyettes tartotta az ünnepi szónoklatot, õ Eötvös Károlyt idézte: „Nem lehet annak a nemzetnek nagy jövõje, mely dicsõ múltjáról megfeledkezik”. A város nevében Pálfy Ferenc polgármester vette át a szobrot, majd Pósa Lajos mondta el az alkalomra írt ódáját (A zengõ szobor), végül a koszorúzásokra került sor, Polczner Jenõ, Lázár György, Pálfy Ferenc és a különféle egyesületek részvételével. A Szózattal zárult az ünnepség, este díszkivilágítással és bankettal emelték még a nagy nap fényét.
     Róna a szegedi Kossuth-szobrot tartotta legsikerültebb mûvének. A történeti mozzanat, a helyszín és a barokk szellemét ébresztõ szobrászi mentalitása egyaránt kedvezett annak, hogy a szegediek elképzeléseinek engedve hûséges illusztrációt készítsen. Kossuthot szónoklás hevében ábrázolta, bronzba merevítve a nagy pillanatot, amikor ezt mondta: „Szegednek népe…” A biztonság kedvéért rá is vésték a talapzatra. Lyka Károly szerint „ezzel most már minden el is van mondva, amit a szegediek a szobortól vártak”. Róna a neobarokk lobogó pátoszának engedve el sem tudta volna képzelni szobrát mellékalakok nélkül, a fõnézetre három is jutott, hátulra pedig egy. A talapzatra Kossuth-szakállas, harcsabajszú parasztgazdát ültetett, vállán kiegyenesített kaszát pihentet, tekintetét Kossuthra szegzi. Öltözete borjúszájú ing, bõszárú gatya, mellény, panyókára vetett szûr. Kalapját levéve kisgyermeke simul hozzá. Szemben velük ünnepi öltözetû honleány, ki a dicsõség virágát fölemelt karral nyújtja át a szónoknak. Rá különös gonddal ügyelt a szobrász, aprólékos gonddal faragtatta meg a ruházatát. Hátul szegedi pórleány simul a talapzathoz, koszorút fon a „halhatatlannak”, szájában virágot tart. A jelenet megkoronázásaként magasodik Kossuth fenséges pózba merevült ércalakja, mely közelbõl szemlélve egyenesen az égre vetül.
     Kétségtelen, ma már túlzónak véljük a neobarokk emlékmûszobrászat kelléktárát, hatáskeltõ eszközeinek ilyen tömény alkalmazását. A szegedi Kossuth-emlék talán a legmegfelelõbb példák közé tartozik. Máig ható érzékletességgel jelenik meg benne a századforduló kora, a nemzeti, a függetlenségi eszmék érzülete, az, hogy a Kossuth-emlékek végsõ soron a hivatalos kormányzat ellenében születtek, bennük a köznép szabadságszeretete, akaratának érvényesítése testesült meg.
     Róna mesteri fogásokkal elérte, hogy mûve minden nézetbõl élvezhetõ látványt nyújt, Kossuth alakjának változatos képet kínáló sziluettje és a mellékalakok alkalmazása jó lehetõséget teremtett ehhez.
A szoborhoz nevezetes incidens is fûzõdik. 1903. október 6-ára virradó reggel a szolgálati idejüket letöltött és visszatartott bakák titokban elhelyezett koszorúját találták meg a talapzaton, rajta fölirattal: „Dicsõ emlékednek - a visszatartott katonák.” A botrány kitört, a hírt fölkapták a lapok. Kisebb csetepaté, összetûzés kerekedett az ügybõl, sebesültekkel. A szobrot megkoszorúzó két baka pedig egy-egy év várfogságot kapott.

(Tóth Attila: Szeged szobrai és muráliái)