„Minek köszönheti az emberiség a mûvészet csodálatos jelenségét? Minek köszönheti, hogy minden korban, a Föld minden zugában, minden rendû és rangú nép körében, valamely formája él s nyilvánul meg a mûvészeti tevékenységnek?
Vajjon a mûvészet, mint sokan hiszik és hirdetik, fényûzés-e? Azaz: szabad-e úgy képzelnünk, hogy a mûvészet nem egyéb, mint a társadalom dúskálkodása, s vajjon a mûvész nem egyéb-e, mit a dús létöröm szolgája? Ha tehát az emberi társadalom már igen gazdag, s mindenre telik neki, ami létszükséglet, akkor, hogy még pazarabbá tegye létét, kitermeli mûvészetét?

Jogos-e tehát az a felfogás, mely szerint a mûvészet luxus? Vagy helyes-e az a némileg rokon tétel, mely úgy szól, hogy a mûvészet a társadalom erõfeleslege? Ez az erõfelesleg-elmélet nem idegen a luxus-elmélet lényegétõl. Szerinte a tásadalom erõit egy bizonyos mértékig leköti a létért folytatott küzdelem. Az embernek meg kell verekednie mindennapi kenyeréért, öltözetéért, fedeléért. Ha ezen túl marad még feles ereje, akkor ez az erõ levezetést keres. Ilyen erõlevezetõ a mûvészet is. A gyékény ugyanazt a szolgálatot teszi, ha dísztelen is, mintha díszes. De ha sok az emberben, aki a gyékényt készíti, a le nem kötött erõ, akkor az erõfelesleg a merõben felesleges dísz belefonásában nyilvánul meg. Ha a jószág békésen legelész a réten, s a pásztornak nincs mit kezdenie duzzadó, fiatal erõivel, levezetõt keres széles jókedvének, tevékenységi hajlamának, és megszületik a furulya, furulyán a dal. – Így képzelhetnõk el az erõfelesleg-elmélet nyomán a mûvészetek keletkezését.

A luxus-elmélet szerint a mûvészet szép, hiú kitartottja a társadalomnak, szükségtelen jó, kellemes ráadás, az öntudat ünnepélyes alátámasztója. Az erõfelesleg-elmélet szerint a mûvészet jótékony levezetõje a túláradó erõknek, ily értelemben hasznos is, mert leköti az egyébként kártékonyan kicsapongó energiákat.
Mindkét felfogás, amely a mûvészetet fényûzésnek vagy erõfelesleg termékének vallja, abban az alapvetõ hibában szenved, hogy megfeledkezik a lélekrõl. Csak olyan társadalom alkothat magának ily véleményeket a mûvészet szerepérõl az ember életében, mely társadalom gondolatmenetét az anyagi érdek vagy az anyagi élvezet köti le. Ennek a felfogásnak a következménye, hogy oly sokan az követelik a mûvészettõl, hogy díszítse az életet s hogy mások megint, sanyarúbb idõkben, sanda szemmel nézik a merõben felesleges, pénzpocsékoló és figyelemelterelõ, haszontalan és hivalkodó mûvészi tevékenységet.

Tételünk, mellyel a mûvészet lényegét fejezzük ki, valóban másképpen hangzik, mint az elõbb említettek. Szerintünk nem luxus a mûvészet és nem erõfelesleg terméke, hanem az emberiség életének szerves és nélkülözhetetlen megnyilvánulása.

Csakúgy, mint a hit, s csakúgy, mint a tudomány – õsi szükséglete az embernek az érzelmi kapcsolatok keresése a világ minden jeleségével, a világ érzelmi interpretálása: a mûvészet. Mint a hit s a tudomány, úgy a mûvészet is a nagy közösségalkotó erõkhöz tartozik. A mûvészet nem az erõfeleslegbõl születik, hanem körömszakadtig dacolva az életdermesztõ nyomorral, küzd a maga létéért ott is, ahol a halál mered ránk. Mert a mûvészet a sokarcú életmegnyilvánulás egyik õsien szerves alakja; mert egy az élettel. S ahogy a jég alól kizöldül a zuzmó, a kopár szikla között a fû, ahogy a gyenge mag, ha kell, kõtömböt repeszt, úgy tör magának utat a dermedt halálon keresztül az élet, a maga szellemi, lelki javaival egyetemben. S az élni akarással együtt utat tör magának a mûvészi akarás. A mûvész az, aki a lét változó jelenségeit érzelmileg megragadja, s érzékelhetõ jelekkel élményét kifejezésre juttatja. A jel, mellyel élményét közli, lehet hang, mely indulatot ébreszt, s akkor a zene nyelvén szól, lehet mozdulat, mely szevedélyt kelt, és akkor létrejön a tánc, lehet forma, mely megragadja a kedélyt, és akkor képzõmûvészetet alkot.

Ismétlem tehát: a mûvészet nem fényûzés, hanem szükséglet, nem erõfelesleg, hanem eredeti életmegnyilvánulási mód, ugyanolyan drága és fontos, ugyanolyan nélkülözhetetlen, ugyanolyan tartozéka az ember életének, mint a létfenntartás vagy a tudás, s nyomában halad a hitnek. Tehát nem gazdag korok elõjoga s gazdag korok feles jutalma a mûvészet, hanem minden korok életmegnyilvánulása, mely korok hallgatnak a lélek szavára.
S most még arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy a luxus, ha már nem is szülõanyja a mûvészetnek, vajjon barátja-e vagy ellensége? A mûvészetek története erre is megadja a választ.

Voltak szegény korok, melyek anyagilag szegény, de tartalmilag dús mûvészetet alkottak (pl. a korai középkor). S voltak gazdag korok, melyeknek dédelgetett pazar formájú mûvészete aránylag csekély és mulandó értékûnek bizonyult. De azért egyértelmû okozati összefüggést gazdagság és mûvészet között nem állapíthatunk meg.
A gazdagság kétségtelelnül nagy veszély az ember számára. A gazdagság könnyen vezet arra, hogy az emberben felbomoljon a szolidaritás érzése. A gazdag magabízó és elzárkózó. A gazdag könnyen csak élvezni akar s a mûvészetre élvezetének szolgálatát parancsolja. Csak azt tûri meg, ami szemét kápráztatja, fülét ingerli, érzékeit csikladozza, ami a hatalom, a pompa, az anyagi bõség kifejezõje. Az a mûvészet azonban, mely a luxusban bõvelkedõ korokat és köröket szogálja, nem okvetlenül másodrendû vagy alantas mûvészet. Akkor nem az, ha a gazdagság veszélyeit ellensúlyozza a szellemi tartalom egyidejû értékelése. A belsõ szépség értékelése megbocsáthatóvá teszi a külsõ gazdagságot. Igazi mûvészet a luxus mûvészete is, ha csillogáson és pompán kereszültör a lélek misztikus elõkelõsége vagy az érzelmek túláradó színessége. Ilyen pompás és mégis értékes mûvészet volt az, amely pádául a tizenötödik század burgundi udvaraiban virult, vagy az a mûvészet, mely a barokk fejedelmek hiúsága és bõkezûsége nyomán fakadt.

A mûvészet katasztrófájára azonban az a mûvészet vezetett, mely a szellemben már nem hitt, a szellemiek iránt érzékkel nem bírt, mely kiszolgáltatta önmagát az anyag tiszteletének, a sivár, kongó, vértelen materializmusnak. A múlt század utolsó harmadában például azt tapasztaljuk, hogy az a mûtermelés, melyet a közületek és a magánosok gazdagsága ma már meseszerûnek tûnõ összegekkel táplált, talmi mûvészet volt, hamis és üres; azok pedig, akik a szellem szogálatában állottak, az igazi mûvészek, a váteszek, a látnokok, félreismerten, gyakran üldözötten, nem egyszer gyötrõ nélkülözések között szolgálták az érzelmi alkotás örök emberi szükségletét.

Mai nagy-nagy anyagi szegénységünk mellett mindig újra s újra felmerül a kérdés, vajjon szabad-e ma közületeknek vagy magánosoknak bármily formában támogatniok a mûvészetet? Vajjon nem fölösleges fényûzés-e a haszontalan dolgok alkotóit munkájuk mellett tartani, mely munka csak gazdag országok és gazdag háztartások díszét szolgálhatja? Nem kár-e a pénzért, amit a mûvészet elvon az élelem, a ruházkodás, az út- és gyárépítés, a hasznos találmányok kiaknázása elõl? Hiú kérdés. Aki felveti, pénzzel akar felmérni olyat, ami pénzzel fel nem mérhetõ. Nem csak kenyérrel él az ember, és jaj neki, ha csak kenyérért kell élnie. A nyomor, a küzdelem a betevõ falatért valóban mûvészetellenes. Mert életellenes. Mert egyformán útjában áll minden magasabb szellemi megnyilvánulásnak. De nem életellenes a szegénység. És sem a szegény társadalom, sem a szegény egyén nem mondhat le a mûvészetrõl, ha valóban élni akar. Ha rá akar eszmélni életének e gyönyörû és õsi megnyilvánulási formájára. Voltak korok, melyek feleslegesnek tartották a mûvészetet. De az emberi szellem mindig felülemelkedett a tagadásokon. Hiába vízözön, hiába népvándorlás, hiába világháború: a romok alól elõtör a szellem szép virága: a mûvészet. S a szellem hívõi soha, sohasem fogják elárulni az életet, a mûvészetet.”
Rabinovszky Máriusz: Mûvészet – gazdagság – szegénység. - In.: Mûvészet, 1937/8 - 9. sz. 73-75. p.