Széchenyi
Vannak, akik makacsul a Széchenyi-t (1946) tartják megjelent drámáim közül a legkülönbnek… Én azt hiszem, ez az a darabom, amelyben a legnagyobb részt hagytam a színháznak: jó előadásban megrázó lehet – ernyedtebb előadásban: összeesik… Egy ember a sors csapdájába szorultan: öngyilkosságra készül. Ez olyan sugallat, terv, elhatározás, amelyről nem lehet beszélni; még a csapda szorulását is félig-meddig lehet csak szavakkal konstatálni: a szó ugyanannyira rejti, mint amennyire elárulja a megrendülést… Az emberek megzavarásában gyönyörködő fölény s elragadtatásukat kivívni akaró alkalmazkodás játéka ez…
„A dráma nem a történelem Széchenyijéről szól, mondja a szerző, hanem az »Igazságszerető Emberről, akit emberi gyengesége, bolondházba húzódó félénksége sem tud visszatartani, hogy a szívét vájó igazat valahogy a világba ne vesse«… A dráma intellektuális anyaga a Goldmark doktorral folytatott két legfontosabb vitában bontakozik ki… Goldmark a darab »kulcsalakja«, és megfejtésül szolgál Széchenyi jellemének a megértéséhez is… A pszichopata Goldmark voltaképp Széchenyi önmardosó kétségeit mutatja... Széchenyi tudja, hogy csapdába került, és sorsa eldőlt… Önbecsüléssel akarja magát »kivinni a világból«, mert már csak »erre van útja« és lehetősége. A döblingi kelepcéből már csak az élete árán nyílik számára szabadulás.” (Kocsis Rózsa)
„…mások viszont a Széchenyi előadásait figyelték gyanakvó szemmel, »aktualitást« sejtve az évtizednél régebben írt darab soraiban. Néhány előadás után le is vették a műsorról.” (Vekerdi László)
Bemutató: Budapest, Madách Kamaraszínház,
1957, május 14. - a fõszerepben Timár József
