Wells 1844-ben alkalmazott először N2O-z foghúzáskor, 1863-ban nyílott New Yorkban egy intézet, ahol narkózisban távolították el a fogakat. Az eljárás rövid időn belül Európában is elterjedt. A kéjgáz vagy nevetőgáz előnye az volt a kloroformmal és éterrel szemben, hogy veszélytelenebb volt.
A magyar fogorvok csekély része alkalmazta ezt a módszert. Bikafalvi Máthé Domokos könyvében beszámol arról, hogy ezzel a módszerrel 1022 embert altatott el 1868 és 1874 között. Könyvében felsorakoztat módszerének igazolása végett több bizonyítványt is, melyeknek egy része a Bikafalvi által használt kéjgáz előnyeit ecseteli. Friedlowksy bécsi egyetemi magántanár a következőket írja: „Én ezennel a rajtam tett tapasztalatok után a kéjléggel való kábítást, mint különösen ajánlatost jelentem ki: 1. annak hirtelen beállta és gyors elenyészésze miatt, 2. mert annak utána a szervezet nem támadtatik meg rosszullét vagy hányás által. Itt különösen ki kell emelnem, hogy míg az aetherrel és chlorofórral való kábítás testemet a legborzasztóbb izgalomba hozá, a nélkül, hogy czélhoz vezetett volna, a kéjlég alkalmazása nekem minden előnyöket nyújtott bármely ártalom hiányában. Azon kiterjedt gyakorlat, melynek dr. Máthé úr ez irányban itt örvend, őt, művészetének részemről való tobábbi dicsérése nélkül, a legmelegebben ajánlja.”
Abonyi József viszont nem híve az altatásnak: „Egyes általános betegségeknél azonban (organicus szívbajok-idegbántalmak) kellemetlen incidensek és utóhatások (asphyxia, con vulsio) állhatnak be, sőt az irodalomban légenyélecs okozta több haláleset is van felemlítve. Tekintve azon hátráltató körülményeket, hogy a narcotisálásnál minden esetben a műtőn kívűl még legalább egy-két orvos segédkezésére van szükség, nemkülönben, hogy a légenyélecs előállítása vagy megszerzése költségekkel jár, főleg pedig a fennebbi eshetőségek kellemetlen voltát: az altatás lehetőleg kerülendő és csak kivételes esetekben veendő igénybe.”
A narkózis alkalmazást a fogorvosi gyakorlatból csak a később megjelenő és veszélytelen adrenalintartalmú novocain szorította ki, melyet Alfred Einhorn alkalmazott először 1905-ben.

Fogpótlások

A fogpótlások alaplemeze legtöbbször kaucsukból, néha fémből készült. A kaucsukprotézisek kezdeti hibái, valamint a szabadalom okozta megkötések eleinte gátolták elterjedését. Az 1870-es évekre azonban szinte mindenütt alkalmazzák. A kaucsuk elnevezése eredetileg vulkanit volt. Abonyi József előnyeiről eképp ír: „A kaucsuk hasonlíthatatlanul nagyobb elterjedésnek örvend, mint valamennyi eddig elősorolt hasonló czélra szolgáló anyag együttvéve. Az egyszerű kezelés, a könnyű feldolgozás, a kényelem, a költséges apparatusok nélkülözése és végre az olcsóság az, amely által a legtöbb szakférfiú tetszését megnyerte, oly annyira, hogy mióta ez a mindennapi gyakorlatba be lett vezetve, a többi anyag mondhatni csak kivételkép fordúl elő.”
A fogsorok készítésénél a részleges fogsorokat kapcsokkal horgonyozták el; a teljes alsó-felső protézis kedvelt helyben tartó eszköze volt a spirális aranyrugó. Lemezes fogpótlás esetén nem ragaszkodtak a bennlévő gyökerek eltávolításához. Nemesfémből és pótfémekből (pl. Victoria) is készültek lemezek. Platinára égetett, porcelán műínyű és fogú lemezeket nálunk nem gyakran készítettek. Celluloid fogsorokkal is próbálkoztak, de azok nem voltak időtállóak és ezért felhagytak velük.
Lenyomatvételre a szakírók a gipszet tartják a legalkalmasabbnak, de leggyakrabban mégis a Stent’s-masszát használják. Elterjedt volt a hazai előállításű Róna Imre-féle Trilby lenyomatanyag is. Abonyi a következőt írja a lenyomatvételi anyagokról: „A lenyomatra szolgáló anyagokként régebben a viaszt és guttaperchát használták. Ezekkel azonban nem igen lehetett megfelelő lenyomatot nyerni, mivel a viasz a száj hőmérséke mellett nem keményedik meg annyira, hogy a kivételnél az inpressió alakját híven megtartaná. A guttapercha pedig igen ragadós, azonkivűl a szájból való kivétele után a lehűlése által összehúzódik. Ezek után a Stent, Godiva, Universal compositió s több hasonnevű anyag jött forgalomba, melyekkel csaknem minden esetben eléggé ki lehet jönni.
Valamennyi anyag között leghivebb lenoymat a gypsz által nyerhető s ha az alkalmazásával járó kisebb nehézségektől eltekintünk, melyek némi gyakorlat után ugyis könnyen legyőzhetők, úgy annak minél gyakoribb és elterjedtebb használatára hivnám fel a kartársak figyelmét. A lenyomat tökéletességén kívűl, még hygienicus okokból is igen ajánlatos a gypsz használata. Mert mig a többi lenyomó anyag nemcsak egyszer, hanem többször is lesz használva, s így egy és ugyanazon anyag tényleg számos egyénnek jut a szájába, mely körülmény aesthetikai szempontokon kívül, komolyabb okoknál fogva is igen fontos, mivel ilyen formán a patiens esetleg fertőzéseknek lehet kitéve. A gypsznél azonban ez egyenesen ki van zárva, mert ez az anyag egyszeri alkalmazás után, nem lévén többé használható, ugyis eldobatik, s így esetről esetre új gypszre lesz szükségünk.”
A rögzített fogpótlások Magyarországon lassan terjedtek el. A csaposfogakkal rögzített pótlásokat ismerték, de csak ritkán alkalmazták. Az első koronával rögzített hidat Dwinelle készítette 1855-ben. Abonyi könyvében a bridgework kifejezést áthidaló műdarabnak fordítja. Elterjedésének akadályát egy bécsi professzor abban látja, hogy nehéz elkészíteni és költséges. Az első hídpótlásokat Budapesten Dick Arnold fogorvos készítette. Popiel Dénes fogorvos az 1896-os milleniumi kiállításon mint újdonságot mutatta be az új eljárást.

Konzerváló fogászat, protetika, a foghúzás új műszerei

A konzerváló fogászat fejlődésében úttörő jelentőségű volt a fúrógép feltalálása és elterjedése. Az első lábbal hajtó fúrógépet az amerikai Morrison (1829-1914) hozta forgalomba 1870-ben. 1885-től már elektromos változata is kapható volt. A készüléket először Breslauer fogorvos mutatta be 1873-ban Berlinben. A Morrison-féle fúgógépet követte rövidesen több hasonló típus: Elliot-, Weber-, Johnson- és Parson-Shaw-féle fúrógépek. A korai készülékeknél a felső rész még két egymással ízületben találkozó nyél volt. A White-féle fúrógép már flexibilis, ostoros felső résszel készült és minden irányban mozgatható volt. Abonyi könyvében a fogászgép beszerzése mellett érvel, mivel „jelentékeny szolgálatot tesz a fogorvosi gyakorlatban.”
Az első fogászati székek kialakítását még a célszerűség vezette, ezért ezek a székek elég alacsonyak voltak, mivel a foghúzásoknál ez megkönnyítette a nagyobb erőkifejtést. Kezdetben fotelszerű alkalmatosságok voltak ezek, melyekre már rászerelték a köpőcsészét. Az első fejtámlás, dönthető széke James Snell 1832-ben készítette. A század közepétől indult meg a fogászati székek tömeges gyártása, melyeket általában nemes fákból készítettek.
Abonyi József könyvében is különösen a foghúzásokhoz ajánlja a fogászati székeket: „A műtét előtt a beteget olyformán ültetjük le, hogy a száj kellőleg meg legyen világítva, s az alsó fogak eltávolításánál czélszerű a beteget valamivel alacsonyabbra helyezni, mint a felsőknél. Egyébiránt igen gyorsan és kényelmesen adhatunk a betegnek tetszés szerinti positiót az úgynevezett fogászati szék segélyével, mely csavar, rugó vagy más mechanismus folytán sülyeszthető, emelhető; előre, hátra vagy jobbra, balra irányítható s rögzíthető. Fogászati szék hiányában azonban valamely karos székkel és zsámolylyal elég jól ki lehet jönni.”
A töméseknél a legjobbak a hidegen hegeszthető aranyból készült tömések voltak. A kalapált aranytömés elkészítése hosszadalmas és körülményes volt, s a tömőanyag is nagyon drága volt, így szélesebb néprétegek számára elérhetetlen. Az első amalgám tömést 1825-ben készítették Londonban. Az anyag rövid időn belül általánosan használatos lett, nagy előnye, hogy jóval olcsóbb mint a sokat számára megfizethetetlen arany.

Röntgenkészülék
Röntgen 1895-ös felfedezése után nagyon hamar kezdték a módszert fogászati célra is alkalmazni. Walkhoff 1896-ban sikerült meghatároznia egy gyulladt góc körvonalait egy beteg álkapcsáról készült felvételen.