Vissza


Armance (Armance ou Quelques scčnes d’un salon de Paris en 1827)

1827-ben jelenik meg elsõ regénye: Armance, avgy néhány jelenet egy párizsi szalonból.
A mese nem Stendhal leleménye. Itt azonban nem plágiumról van szó: a klasszikusok módjára, újonnan formálta meg a kész anyagot. Az „eset” valóban megtörtént és nagy izgalmat keltett a párizsi előkelő társaságban. Ketten is feldolgozták Stendhal előtt. De ezekből az írásművekből csak a száraz tényt vette át. A társadalom rajza és a lelkek elemzése egészen az övé.
Maga a történet ennyi: két előkelő lélek sokáig küzd tragikus szerelme ellen; a férfi érzi, hogy valami lehetetlenné teszi boldogságukat. Végül megérkeznek – s az ifjú férj másnap öngyilkos lesz. Az okra Stendhal még csak nem is céloz. A regény szimbolikus értelmét a környezõ társadalom rajzából hüvelyezhetjük ki. A férfi „képtelensége a boldogságra” a kor arisztokrata ifjúságának életképtelensége. A regény egy elmúlóban lévő osztály halálharangja. Octave a halálba menekülő romantikus hősök hosszú sorába tartozik - azzal a különbséggel, hogy nem kivételes sorsú, magányos egyéniség, hanem egy egész osztály reménytelen ifjúságának képviselõje. (Benedek Marcell)

Antoine François Cosyns metszete az elsõ kiadáshoz
Vissza a lap tetejére

Vörös és fekete (Le Rouge et le Noir)

 

Dubouchet metszetei a A vörös és fekete 1884-es kiadásához

Két rendőri napihírből szerelmi regényt akart írni... Az a parasztfiú a hős, aki nemrégiben, Napóleon kalandos másfél évtizedében, akár tábornok is lehetett volna; de most a Bourbon-restauráció fullasztó nyomorúságában, le kell mondania a katonai vörös ruháról, s ha el akar érni valamit, magára kell húznia a fekete reverendát, s bele kell vetnie magát az egyház titkos harcaiba... Mi buktatja el? ...hogy belül hasad el benne valami. Saját elégedetlensége fordította szembe önmagával. Megmenekülhetne, de ő egyszerűen nem tud tovább élni és tovább harcolni...
A Vörös és feketét felháborodva fogadták a kortársak. Megrettentek a szenvedélyes regénytől, szenvedélyes szerelmektől és igazságaitól – erkölcstelen műnek bélyegezték. (Illés Endre)

 

Gérard Philipe, Danielle Darrieux és Antonella Lualdi Autant-Lara 1954-ben készült filmjében.
A színész 2002. december 4-én lett volna nyolcvan éves.

Vissza a lap tetejére

Vörös és fehér (Lucien Leuwen)

Hiányzik a vége a Lucien Leuvennek..., de ez a regény így is méltó helyet foglal el nagy művei között. A 30-as évek derekán másfél évig szorgalmasan dolgozott rajta. Öt kötetre való jegyzet, terv, vázlat ad bepillantást munkamódszerébe.
„Forrása”... bizonyos Mme Gaulthier-nek kéziratban maradt és elveszett regénye, amely ennek a hölgynek és Stendhalnak szerelmérõl és meg nem valósult viszonyáról szól... A hős külseje és sorsa olyan, amilyennek Stendhal szerette volna önmagát és sorsa alakulását látni. De ezen a szépítésen is keresztültörnek az önvallomások apró és nagy dolgokban. A regény valóságos lélektani kincsesbánya. A környezet és a társadalom ábrázolása szélesebb, mint a Vörös és feketében. Stendhal, aki valamikor nem akarta beengedni a politikát az irodalomba (azt írta: úgy hat ott, mint pisztolylövés egy hangversenyen), most megrajzolta az 1834-es Franciaország politikai képét, a legitimisták és a győztes polgárság ellentétét, az egyensúlyt hiába kereső francia társadalmat. Realizmusa némi karikatúra-ízt kap. (Benedek Marcell)
Vissza a lap tetejére

A pármai kolostor (La Chartreuse de Parme)

A franciák bevonulása Milánóba 1796 májusában - ezzel az eseménnyel kezdõdik a regény (metszet Theodore Gudin rajza alapján)

Másik nagy regénye, La Chartreuse de Parme (A pármai Certosa, 1839) Stendhal eszményi alakjait vonultatja fel. Hőse, Fabrice del Dongo, a szerencsés csillagok alatt született, szép és erős akaratú fiatalember, az az ember, aki Stendhal szeretett volna lenni… Hősnői odaadó, szenvedélyes szerelmesek, erkölcsi aggályokat nm ismernek és a külső körülményekkel is hősiesen dacolnak: azok a nők, akiket Stendhal egész életében hiába keresett. Stendhal alkotásaiban a Le rouge et le noir a valóság, a La Chartreuse de Parme az ábránd; az egyik Franciaország, a másik Olaszország. (Szerb Antal)


Csodálatos a Chartreuse irodalma. Száz és száz bírálat hangzott el erről a rögtönzött remekműről. Van olyan híve, aki a szerelem és a kaland legnagyobb regényének tartja. Van, aki a szenvedélyt mondja a mű tengelyének, az eszméletlen szenvedélyt, mely csak a saját törvényeit ismeri. Mások ismét azt az elbűvölő legendás Itáliát vallják benne a legszebbnek, a tavak szikrázó vizét, a hegyek erdős lejtőit, az elragadó népet, a szép városokat, a fény játékait ég és víz között, azt a felejthetetlen „földrészt”, melyet Stendhal félig átélt, félig álmodott. Ismét másokat a halál előtti pillanatban mindent visszaidéző, zsúfolt látomás ragad el. (Illés Endre)

 

 

    

Gérard Philipe Christian-Jaque 1947-ben készült filmjében
Vissza a lap tetejére

Lamiel

Vissza kellett térnie Civita Vecchiába. Az utolsó években írt vázlatai és töredékei közül legfigyelemreméltóbb egy befejezetlen regény: Lamiel. Itt a kor divatos tárcaregény-íróinak módjára, kalandos történettel próbálkozik, és leszáll a társadalom mélységeibe. Mégis ki lehet érezni a műből, hogy Julien női mását akarta megírni. Lamiel a tehetséges, de romlott falusi leány hiába próbál a polgári társadalomba betörni. (Benedek Marcell)


Civitavecchia látképe
Vissza a lap tetejére