„Ha nem láttam volna meghalni, talán nem hinném el, hogy nincs többé közöttünk. Testi valójának eltűnése egyelőre éppoly hihetetlen, mint ahogy elképzelhetetlen lenne az épp most áradó Tisza kiszáradása egyik percről a másikra.

A halála előtti héten naponta próbáltunk a lakásán - Verdi Falstaffjának felújítására készültünk. Munkakedve a régi volt: tanított, magyarázott, és mindannyiunknál jobban emlékezett hat évvel ezelőtti instrukcióira. Egy kicsit szégyelltük magunkat emiatt. Póbák után még egy kicsit nála maradtunk. Hallgattuk. Ha a zenéről beszélt, indulat fogta el: szeme csillogott, újra fiatal lett.

Tele volt tervekkel. A követekző hangversenyévadban a János passiót akarta vezényelni. Készült egyre gyakoribbá váló budapesti hangversenyeire, tervezgette a szombathelyi Bartók karmester-kurzust, televíziós portréfilmjének előkészítésén fáradozott. És tanult - hetvenhat évesen! Az utóbbi években minden hangversenyét kotta nélkül vezényelte. Zenét szerzett, hetente kétszer próbált a Zenebarátok Kórusával, a Zeneművészek Szövetségének elnökségében tevékenykedett - és olvasott. Aki ismerte könyvtárát, az tudta megérteni igazán, hogy honnan eredt óriási műveltsége. Kedvenc partitúrái társaságában található űrhajózás, matematika, csillagászat, művészettörténet, verseskötet és rengeteg latin nyelvű könyv.

Könyvespolca alján évek óta csendesen lapult egyetlen ’hobby’-ja: a kisvasút. »Majd ha lesz időm, egyszer segítesz összerakni!« - mondta egyszer. Erről jut eszembe, hogy miután nyugdíjba ment, Réti Csabának és nekem felajánlotta, hogy tegeződjünk vele. Egyoldalú tegeződés lett belőle: ő tegezett minket, de nekünk nem jött a szánkra. »Csókolom.« - így köszöntünk neki, mint gyermekek az apjuknak. Még a Viktor bácsit sem tudtuk kimondani soha. Igazgató úrnak szólítottuk, hiszen az volt nekünk sok-sok évig.

Akik az ő szigorú keze alatt váltunk semmiből valamivé, soha nem felejtjük el sem őt, sem előadásait, koncertjeit. Zenére, zenélésre és a muzsika tiszteletére tanított bennünket. Rengeteget próbált, soha nem kímélte sem magát, sem énekeseit vagy zenészeit: a cél a tökéletes megszólaltatás volt. A Falstaff 1973-as bemutatóját negyvenhat zenei próba előzte meg. A próbákon kérlelhetetlenül szigorú volt: toporzékolt, kiabált, ha nem az egyetlen lehetséges megoldást hallotta.

Engem életem első próbájáról kidobott, mert nem tudtam a szerepemet kotta nékül. Pár évvel ezelőtt egyszer szóba került ez az eset: »Nem haragudtam rád, de nagyon lusta maradtál volna, ha akkor ki nem váglak!« - Máig hálás vagyok érte, hogy akkor kizavart.

Egy kicsit mindig féltünk az indulataitól, amit igényessége táplált. Utóbbi éveiben szelídebb lett, de nem az öregség szelídsége volt ez, hanem valami belenyugvásféle, indulatok helyett elnéző mosoly. Akik tőle kaptuk a felkészítést erre a rögös útra, éretettük - és szerettük - minden mozdulatát, kezének és szemének minden villanását.

Március 12-én megint a Falstaffot dirigálta a próbán. A másnapi előadásra készültünk. Fiatalon, lendülettel vezényelte az első képet, felmosolygott ránk, ha szép megoldást hallott, és gyönyörűen muzsikált. A második képet ugyanígy kezdte, aztán a kicsi, gyermekien tiszta szerelmi duettben lassan előrehajolt, mintha mondani akart volna valamit zenekarának, ráborult a karmesteri pultra - és...és...

Többé nem vezényel, nem varázsol pálcájával gyönyörűségesen énekeseinek, muzsikusainak és hallgatóinak. Mi, akik szerettük, ilyen könnyű, szenvedésektől mentes utolsó órát kívántunk neki.”