„A Magyar Televízió szegedi stúdiója portréfilmet kívánt készíteni Vaszy Viktorról. 1979. március 5-én Szegedre utaztam, ahol Vaszy Viktor lakásán a tervezett film alapját képező - itt csak részleteiben közölt és az élőbeszéd fordulatait változatlanul hagyó - szöveget rögzítettem magnetofonszalagra.

- Az ön zenei, művészi, közéleti munkássága rendívül szerteágazó: arra kérem, először zenei tanulmányairól beszéljen nekünk.

- Hegedűt, oboát tanultam, kürtöt is, zongoráztam, sőt a fúvószenekarokhoz is értek.

- És zeneszerzést is végzett, ugye?

- Művészi oklevelem van zeneszerzésből. Koesslernél végeztem, aki nagyszerű pedagógus volt, mert egyénileg foglalkozott mindenkivel. Kiben merrefelé haladni vágyó kézséget látott, arrafelé vitte. Talán egy kicsit konzervatív volt, de például Kodályt nagyon sokra tartotta. Sokat beszélgettünk a Psalmusról, azt ugyanis 1923-ban mutatták be és én 1926-ig tanultam nála.

- Ezek már az utolsó évei voltak Koesslernek?

- Igen, én voltam az utolsó tanítványa, akkor összezördült Mihalovichcsal, a Zeneakadémia akkori igazgatójával - és röviddel utána nyugdíjazták. Nagy kár volt érte.
Én, megjegyzem, sose csinálnám ezt. Énrám mondhatott aki akart, akármit, azt néztem, hogy milyen értékes. Ezt kell csinálni. Egy vezető nem teheti, hogy egy jó énekes, azért, mert valami olyat mondott, ami nekem nem tetszik, többé nem szerepel.

- Végzett karmesterszakot a Főiskolán?

- Ez roppant érdekes dolog. Karmesterséget az Akadémián Kun Laci bácsi tanított, aki nem tudott dirigálni és az egész dologról fogalma sem volt. Egyébként cimbalomművész volt. Utána egy ideig Ábrányi Emil tanított. Ő sem mondott tulajdonképpen semmit, hanem amikor vége volt az órának, akkor odaállt és azt mondta: most megmutatom, hogy kell dirigálni - és ez volt a karnagyképzés.

Még akadémista koromban a régi Székesfővárosi Zenekarnál két évig koncertmester voltam, és amellett dirigálhattam is. Leesett ott nekem elég sok, úgy, hogy elég szépen belejöttem.

Aztán 1926-ban volt egy tehetségvédelmi hangverseny a Vigadóban. Azon dirigáltam én, ott tűnt fel Fischer Annie, Faragó Gyuri, Kókai Rudi, Szabó Lujza. Utána kaptam egy estét, mert ez a tehetségvédelmi hangverseny jól sikerült, és ott dirigáltam először Csajkovszkij Ötödikjét, amit most, három hete csináltam Pesten az ÁHZ-val. Mondtam is a zenekarnak: »Tudják, hogy én ezt ötvenhárom évvel ezelőtt dirigáltam először?« Aztán a Székesfővárosi Zenekarnál meghalt Zsolt Nándor és akkor kerültem a Budapesti Hangversenyzenekarhoz, melynek a vezetője lettem. Itt az volt az érdekes, hogy minden évben volt egy tízes bérletünk, amelyben olyan művészek voltak, mint Richard Strauss, Bruno Walter, Klemperer, Weingartner, Mengelberg, Kleiber - és miután én is karnagya voltam a zenekarnak, én is kaptam egy estét. Hát szóval »nagyon fel kellett kötni«, de viszont mérhetetlenül sokat lehetett tanulni. (Képzelje el, előkészítette, Richard Straussnak a Don Juant és akkor ő ezt megcsinálja...)

Egyébként mi rendszeresen bejártunk ezeknek a világnagyságoknak a próbáira. Én Kleibernek minden próbáját végighallgattam. Meg is vannak itt nekem partitúrában az összes vonásai. Mengelbergnek, Furtwänglernek a próbáit is hallgattuk. Állandóan bejártunk az Akadémiára és jegyezgettünk. Akkor még azt hittük, hogy amit bejegyzünk, és a mestertől halljuk, az úgy is van. Aztán később, sok év múlva jött rá az ember, hogy itt nem arról van szó, hogy amit te lejegyeztél és ő így csinálta, azt most neked utánoznod kell...! Kizárólag a belső intuíció és a belső inspiráció lehet mérvadó. És akiben ez nincs meg, azt megette a fene. A művet annyira ismerni kell, hogy az embernek teljesen a testébe, lelkébe szívódjon fel - mert addig nem megy!

- Hogy került Kolozsvárra?

- Én úgy 36-tól kezdve rengeteget lármáztam, hogy lehetetlen az, hogy minden Budapestre legyen koncentrálva. Még a sajtóban is nyilatkoztam erről. Az lett a vége, hogy felhívtak a minisztériumba. Azt mondták nekem: »Te folyton háborogtál, hogy minden Pesten van. Hát most tessék, felajánljuk neked, szervezd meg a kolozsvári Magyar Operát!«

Tudni kell azt, hogy én apai ágon erdélyi vagyok. És hát vonzott engem ez az egész dolog. Háromnapi gondolkodási időt kértem. Akkor visszamentem a minisztériumba a következő igényekkel: ennyi és ennyi pénz, főzeneigazgatói cím stb. Akkor azt mondták nekem: »Idehallgass, hát Kerner István mint korrepetitor kezdte Pesten az Operaházban, aztán lett segédkarmester és csak azután főzeneigazgató. Miért akarod a háztetőn kezdeni? Mit fogsz majd kapni akkor, ha már megöregedtél?« Elszégyelltem magam. S aztán mondtam: jó, ez nem fontos.
Akkor le is mentem három évre. Teljesen szabad kezet kaptam mindenben. Aztán 44-ben jöttek a bajok. Akkor a nyilasok már elég erősen beleszólogattak a dolgokba és ezt nem lehetett vállalni. Nagy összecsapások voltak és az lett a vége, hogy engem 1944. július 9-én elküldtek.

- És hogy került Szegedre?

- Hogyan? Úgy, hogy Kodályt megkérdezték, ki kerüljön Szegedre: Fricsay vagy Vaszy. És erre Kodály azt mondta, hogy Vaszy menjen, mert Kolozsvárott jó munkát végzett.
Tehát 1945. szeptember 1-én kerültem Szegedre. A felszabadulás 44 októberében volt, tehát egy évvel később már államosították a szegedi színházat. Ez volt az első állami színház Magyarországon. Akkor az itteni színház költségvetésileg két teljesen különböző részből állt: próza, amit Lehotay Árpád vezetett, és opera, amit én vezettem.
Árpádnak semmi kedve és semmi türelme nem volt a vezetéshez. Meg is beszéltük, hogy az egész színházat én veszem át. Akkor még a szögeket is nekem kellett kiutalnom - és amellett megcsinálni a színház repertoárját, ami nem volt egyszerű dolog, mert olyan repertoárt kellett kialakítani, amin az énekeseim megtanulhatják az operát, a közönség pedig beszokik az operába és megszereti.

Az első előadásunk 1946 márciusában a Carmen volt. Utána csináltuk a Rigolettót, a Pillangót és a Toscát. Akkor rettenetes állapotok voltak; infláció, a pénznek semmi értéke. Nem volt villany a városban. A színházban sem. Erre vettünk egy hathengeres Fiat-motort, abból csináltunk egy aggregátort és az annyi áramot tudott szolgáltatni, hogy a színpadi részt, irodákat és a próbatermeket be tudta világítani. És így voltunk egészen addig, amíg nem konszolidálódott a helyzet. Akkor addig voltam lenn, amíg megszüntették az Operát. 1949. szeptember 1-én, teljesen váratlanul történt. Az énekeseknek nem volt állása. Utána csináltak próbaéneklést Pesten és akkor pár énekest felvettek: például Simándit.

A felszabadulás után én furcsa dolgokat is csináltam, például a MÁVAG-ban munkásopera-együttest vezettem. Csináltam egy Pillangókisasszonyt, Cigánybárót; merem állítani, nyugodtam közönség elé lehetett vinni, pedig amatőr volt mindenki.
Fél év, vagy háromnegyed év múlva a Vasasokhoz is engem hívtak. Abonyi Tivadar rendezte ezeket az előadásokat. Hogy mennyit dolgoztunk? Hát például a zenekarnak a Pillangókisasszonyt tizenegy hónap alatt tanítottam be. Amatőröknek!
Voltak dolgok, amik erőn felül álltak. De hát ez olyan munka volt, hogy arról nagyon nehéz beszélni. Hőskor volt.
Jártam én a győri Vagongyárba is. Ott is voltam karnagy. Ezt egyébként ezért is vállaltam, Mert Budapest és Győr között villanyvasút volt, és én ezt élveztem. Háromnegyed háromkor felültem a Kelenföldi pályaudvaron a vonatra, háromnegyed ötkor ott voltam Győrben, próba háromnegyed nyolcig, aztán kimentem a pályaudvarra, felültem a villanyvonatra és tíz órakor otthon voltam. Hetenként kétszer jártam le.

Amikor ismét a szegedi színházhoz kerültem, a műsorterv készítésekor abból a megfontolásból indultunk ki, hogy ha csak standard darabokat játszunk, a kutyát se fogja érdekelni az, amit csinálunk. Ergo elővettünk olyan operákat, amelyeket - mondjuk - úgy véltük, hogy méltánytalanul mellőznek (Glinka: Ivan Szuszanyin, Mozart: Idomeneo, Bellini: Norma - szóval ez a kategória). Másik példa az, hogy előhoztuk azokat az operákat is, amelyeket a felszabadulás után nem játszott a Budapesti Opera. Még modern dolgokat is hoztunk: Einemtől Az öreg hölgy látogatását és a Dantont itt mutattuk be például, meg Prokofjevtől A három narancs szerelmesét is. Az Eljegyzés a kolostorban Moszkvában ment - ott láttam a Sztanyiszlavszkij Színházban -, és beleőrültem, hogy adjuk elő azonnal! Egy éven belül meg is csináltuk.

- Az elmúlt évtizedek alatt számtalanszor bebizonyosodott, hogy mennyire ért az énekhanghoz. Azt hiszem, e téren kevés önhöz hasonló karmester van az országban.

- Meg kell mondanom, hogy tanultam ugyan énekelni, de az nem jelent semmit. Évtizedes tapasztalatok kellenek ahhoz, hogy az ember azt merje mondani, hogy ért az énekhanghoz. Jó szaglásom volt ahhoz, hogy a médiumokat megtaláljam.

- És hogyan lehetett megtalálni őket?

- Könnyű a dolog. Először is: aki nem muzikális, azzal nem lehet kezdeni semmit. Tehát a muzikalitás az első. Ilyen alapon került elő Simándi, Takács Paula, Szalma Feri, Moldován Stefi, Komlóssy Erzsi és a többiek. Rengetegen vannak, fel se tudom őket sorolni.

- Milyen módszerrel tudta elérni, hogy vidékre is kerüljön jó énekes?

- Hoztuk és neveltük őket. Akikre az ember szemet vetett, azt már éveken át figyelte, már úgy kezelte őket, hogy esetleg ide vagy oda kellenek majd. És egyengette a pályájukat. És el kellett tudni dönteni azt is, hogy kinek volt hasznosabb, ha nem ment fel Pestre. Például szeretettel meg tudtam akadályozni, hogy Gregor Jóska felkerüljön Pestre. Meg tudtam beszélni az Operaház vezetőjével, hogy itt szükség van rá, ne vigyék el. És Gregor most is marad.

- Nem esett még szó a Szegedi Ünnepi Játékokról.

- Hát, amikor elindítottuk, akkor közösen dolgoztunk. Közösen döntöttünk formáról, típusról, műsorról, mindenről - úgyannyira, hogy az első felújított szabadtéri előadás az én születésnapomon volt. Az ünnepi játékok azóta számos válságot megértek és túléltek már. Azt hiszem, a legfontosabb lenne megtanulni, mi a titka annak, hogy valaminek megcsináljuk a publicitását. Én most már öreg fejjel inkább a fiatal utánpótlás nevelésével foglalkozom nyaranta.

- A szombathelyi Bartók Szemináriumra gondol?

- Igen. Ez az új szombathelyi dolog idén második éves lesz. A tavalyinak óriási sikere volt. Vagy tizenegynéhány külföldi karmester vett részt rajta - magyar sajnos egy sem. Itt csak kész karmesterekkel lehet dolgozni, akiknek nem probléma az, hogy hogyan ütemezzenek, és milyen egyáltalán az egészhez a hozzáállásuk. És ezekkel lehetett dolgozni. Pedig elég nehéz műsor volt: a Concerto, A kékszakállú herceg vára, a Harmadik zongoraverseny. Ezek a srácok - bocsánat, hogy így mondom -, tudja, hogy ezek mind fejből dirigálták ezeket a műveket? Egy olyan zenekart raktak oda le, hogy nekem a meglepetéstől elállt a lélegzetem: a szombathelyi zenekarban olyan légkör van, hogy az elmondhatatlan.

- És hogyan dolgozott a karmesterekkel, mi a módszere?

- Először is tartok egy előadást, amelyen ismertetem a Bartók-stílust. Ismertetem azt is, hogy a Bartók-előadásnak, -interpretációnak mi a lényege. Bartók nem volt egy híg, egy laza ember. Bartók sűrű, rendkívül koncentrált; tehát mindent ebből a szempontból kell nézni. Azonkívül Bartók nem veszett bele a részletekbe. Szóval ezt erősen kifejtve ezekről a dolgokról kapnak először egy előadást. Utána minden darabot tételenként átelemzek velük, vagy zongorával, vagy csak fejben. Annyi belső hallásuknak kell lenni. És amikor ezt így érzik és tudják, akkor az egyiket odaállítom: tessék! - és ha valami baj van, akkor megfogom a vállát: állj, nem így, hanem így. Tudja, nálunk egy baj van a nevelésben és kész, végzett karmestereknél: az, hogy bekerülnek az Operába és két hónap múlva sértve érzik magukat, ha nem dirigálnak. Ez helytelen.

- Mi lenne a helyes módszer? Korrepetitorként kellene mindent megismerniük?

- Látja, most kimondta. Addig nincs pálca a kezében, amíg a színház repertoárját végig nem játszotta! Csak úgy lehet megismerni a darabot, ha végigkorrepetálta. Miért? Hát Ferencsik nem úgy kezdett? Ferencsik a Seherezádét dirigálta, azt hiszem 33-ban - nem tudom pontosan az időpontot, de tudom, hogy milyen nagy dolog volt ez akkor: jé, a Ferencsik most már dirigál! És vagy öt-hat évig volt korrepetitor. Persze, a korrepetitorságnak is megvannak a maga szabályai. Ferencsik nagyszerű zongorista. És itt most nagyon sok korrepetitor van, aki a zongoránál meg se tud mozdulni.

- Visszatérve a karmesterekre: egyáltalán meg lehet tanulni a karmesteri technikát vagy ez adottság?

- Ez olyan megnyilvánulás, amelyet az, akinek adottsága van rá, meg tud tanulni. Akinek nincs, az soha az életben nem fogja megtanulni. Nem szabad azt elfelejteni, hogy nem a karmester játszik, hanem a zenekar. A karmester irányít. Ez a titok. Ehhez nem kell erő, a kisujjával elviheti, mert aztán, ha egyszer odavág, akkor az úgy szól, mint a veszett fene!
Az operát meg nem úgy kell csinálni, hogy eldirigálom a zenét, és ahol forte, ott forte, ahol andante, ott andante és így tovább - hanem az operadirigensnek dramaturgiával kell foglalkozni. Tehát azt kell mondanom, hogy szinte bele kell segíteni a zeneszerzői intuíciókba a dramaturgiát. És ezzel a besegítéssel félelmesen megnőnek a darabok. Félelmetesen izzani kezdenek. Az énekkarvezetés - az megint más. Az olyan, mintha kenyérben vájkálnék - a zenekarvezetés olyan, mintha acélban vájkálnék. Ezért van az, hogy akinek az énekkar a foglalkozása, legtöbbször nem tud megmozdulni a zenekarral. De akinek a zenekar a főfoglalkozása, az meg tud mozdulni az énekkarral. Hosszú pályafutásom után elemeztem én ezeket a dolgokat, nagyon is megfigyeltem.

- És valaki, aki ennyit foglalkozott operával meg énekléssel, sose gondolt arra, hogy operát írjon?

- Nem. Megmondom miért: mert az operának melodikusnak kell lenni. Másképp a közönség nem megy be. Hát lehetne ma melodikus operát írni? Pedig a közönséget csak a melódián keresztül lehet megfogni. Míg erre rá fogunk jönni - nem én, hanem más -, nagyon sok idő el fog telni. Meggyőződésem, hogy lehetetlen az, hogy ne legyen még egyszer a világon melodikus korszak. Elképzelhetetlen.

- Ha újra kezdené az életét, mi az, amit máshogyan csinálna, s mi az, amit ugyanúgy?

- Mit csinálnék másképp? Nem tudom magának elmondani. Lehet, hogy egy kicsit többet adnék hangszeres szólistai ambíciómra, nem áldoznék fel ennyit a zeneszerzésből, de amit mint karmester csináltam, azt felelősséggel vállalom!

- Végül is megtalálta-e itt, Szegeden, amit keresett? Nem volt semmiféle hátránya abból, hogy nem Budapesten működött? Nem művészi hátrányra gondolok, hanem a rangra, az elismerésre.

- Most kénytelen vagyok hencegni. 60-ban lettem Érdemes Művész, 63-ban kaptam a Munka Érdemrend arany fokozatát, 72-ben lettem Kiváló Művész, 73-ban kaptam Munka Érdemrend arany fokozatot, most nyáron kaptam Szocialista Magyarországért kitüntetést. Nem igaz az, hogy ha valaki lejön vidékre, az elsüllyed. Nem kell elsüllyedni! Ha valaki olyan koncepcióval jön és olyan programmal, ami napfénybe emeli azt, amit csinál, akkor nem!
Egy mondatban megfogalmazom a választ: a művészetnek törvényszerűségei vannak, azonosak a földgömb hosszúsági és szélességi fokán mindenütt! Olyan mindegy, hogy Budapesten, Nyíregyházán vagy Szegeden dolgozom. Csak egy fontos: hogy az ember azt tegye, amit igaz hite diktál. És ezért a hitvallásért éljen vagy haljon”