Alkonyodott,
mikor a Tiszához értem. Leverten és csalódásoktól
kimerülten. Nem mentem még haza. Nem akartam még
befejezni, ilyen vereséggel befejezni ezt a napot. Ott kódorogtam
a parton a füzesben, és néztem, hogy a valóban
szőke Tisza hogy alkonyodik violaszínűvé,
és hogyan lesz hirtelen fekete, mint a csillogó tinta.
Az szép volt. De honnan jöttek a kovács dalai? Hol
van a bejárója, hol van ajtaja, kilincse a magyar nép
szívének? Hol?
Felhős volt az ég,
és mihamar olyan sötét lett, hogy mint mindig a sötétben,
félelmemben szorult a szívem. Akkor kapaszkodtam csak
föl a töltésre, és sietve indultam el a távolban
csillogó szegedi lámpák felé. Fekete semmin
haladtam keresztül, mert az üres, mozdulatlan és hangtalan,
alaktalan sötétségben a talaj sem volt látható
a lábam alatt. Csak néha hallottam egy-egy lépésem
dobbanását, hallottam lélegzetem fúvását,
és hogy tér van körülöttem, azt csak azért
éreztem, mert valami hűvös lehelet érintette
arcomat a láthatatlan tápéi rét felől.
De ez a hűvös lehelet roppant teret éreztetett, melyben
egyedül, egészen egyedül voltam. Féltem. És
nemcsak a sötétségtől.
Valami szédülésféle
fogott el és valami csiklandó rosszullét a gyomrom
körül. Mintha lábaim már nem lépnének
szilárd talajra, és alattuk a töltés meghígulna,
és el akarna ködleni.
És akkor jobb kéz
felől az áthatatlan, kontúrtalan sötétségből
egy hang szólalt meg. Világos, egyszerű, kellemes
leányhang. Arrafelé, a láthatatlan mezőn
egy leány énekelt láthatatlanul a sötétben.
Nyilván a mezei ösvényen ment Tápéról
Rókus iránt, és félt. Azért nótáját,
mint valami csengő lámpást tartotta maga elé.
A kovács egyik dalát énekelte:
Erre gyere, amőrre én,
Úgy tudod meg, hol lakok én.
Erre gyere csak
Majd megcsókollak.
Úgyis tudják, hogy az enyém vagy.
Megálltam,
mintha gyökeret vert volna a lábam. Ez a fekete sötétségből
felszóló dal úgy ért, mint válasz
fájdalmas holvanomra. Egy hang, arc nélkül. Egy dal
volt, táj nélkül. Hiszen a sötétségből
szállt fel. De éppen azért nem egy bizonyos egyén
hangja volt, mint a kovácsé, sem több személyé,
mint a részeg legények hangja. A rét hangja. A
nép hangja. Mély és édes megnyugvás
borult rám. És újra éreztem az erős,
melegszagú Tisza töltést talpam alatt, és
nem féltem többé a sötétben.
"Erre gyere, amőrre én..."
Hívogatóan,
csalogatóan csengett a sötétben. Igen. Ennek a hangnak
utánaindulni! De ott álltam mozdulatlanul, és füleltem,
és a nóta távolodott, halkult, belemúlt
a végtelen sötétségbe.
Balázs Béla: Álmodó ifjúság
1946. |
