Mikszáth Kálmán, aki szegedi újságíró évei alatt (1878-1880) krónikása lett az 1879-es nagy árvíznek, a város pusztulásának, mint árvízi riporter véletlenül jutott el Tápéra, és néhány sorban megörökítette Tápé sorsát is. Mikszáth megérezte Tápé népének különleges ragaszkodását földjéhez, falujához, a vízmenti emberek mentalitását, a víz erejének félelmetes tiszteletét.

     A hajó szélsebességgel röpített Tápé felé, vagyis inkább oda, ahol Tápé állott azelőtt. A pusztulás iszonyú képe várt itt reánk. Tragédiák, miket kigondolni is iszonyú lenne, hát még látni igazán megtörténteknek. A végtelen tengeren mint egy keskeny szalag, csak a töltésük maradt meg száraz szigetnek. Ide hurcolkodtak egy kis cókmókkal, némelyek anélkül. A szél süvített, a habok csapkodták a töltést, a gyermekek sírtak, az öregek némán, földre szegzett szemekkel guggoltak ott...
     Egy sleppet leoldottunk, hogy visszatértünkig menekülők rakodjanak rá. Senki sem akart menekülni.
     - Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az Isten hidege!
     - Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket - felelte mogorván egy deres hajú öreg ember, aki egy megmentett talyiga végében feküdt.
     Ez a tűzhely szó különben csupán képlet volt, mert olyan hely nem volt az egész faluban, ahol tüzet lehetett volna rakni, kivéve a töltést.
     Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő ugyan nem megy egy tapodtat sem, mert hát minek is menne, hova is menne.
     - Hát Szegedre!
     - Oda is elmegy a víz - mondá meggyőződéssel.
     - Szegedről Temesvárra menekülhet.
     - Oda is elmegy a víz - ismétlé vállvonva.
     - Ne fecsegjen bolondokat öreg - inté a kormányos - mindenüvé csak nem megy az át.
     - De bizony, hogy elmegy.
     - Nohát Svécziába mégsem megy - felelte a kormányos, tréfára fordítva a dolgot.
     - De bizony oda is elmegy - viszonzá az rendületlenül - ösmerem én a Tiszát, mellette nőttem föl. Ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul. Még ott is egyöles lesz.

Mikszáth Kálmán: Szeged pusztulása. Szeged, 1879. 38-39. l.