"A messziről jövő Maros fiú Tápé mellett találkozik a felülről ballagó Tisza anyával." A népmesék így határozzák meg ennek a több ezer évre emlékező településnek földrajzi helyzetét. Kevés olyan helye van az országnak, amely köré annyi legendát szövögetett volna a történelem és a népi képzelet, mint ez a falu.
Itt található a szegedi nagytájnak hagyományokban leggazdagabb néprajzi szigete. Társadalmi, gazdasági fejlődésének lassúbb menetével váltotta meg zártságát, természetességének lehetőségét. Tájszólását, viseletét, szellemi örökségét, szokásait állhatatos ragaszkodással őrizte.
"Gyékényből szőtt falu"-ja lett az országnak. E vízparti egyszerű növényből készültek itt a háztetők, szakajtókosarak, szatyrok, bölcsők, vízjáró csónakok, méhkasok, fekvőhelyek, koporsók, szemfödelek, lábbelik, haszurák, vagyis mindenféle védőtakarók. Egykori mivoltából mára ez az egy látható öröksége maradt: a gyékény. A hajdani halászattal, pákászattal és más vízmenti míveskedéssel, ahogy Móra mondaná, már rég elment az idők hajója.
A századforduló szellemi elitje észrevette árvaságát, elmaradottságát, mely a mellé települő, majd rajta túlnövő Szegeddel folytatott küzdelmének volt következménye, ám meglátta archaikus emberi magatartásának szépségét és helytállását is. Ide menekültek az írók, művészek odabújni ahhoz az osztályhoz, mely őrizte a magyarság igazi értékeit.
Mint a nagy árvíz sodrása, a "modernizálódás" elvitte a csömpölyegös házakat, és sajnos más értékeket is. Vágyjuk féltő szeretettel és gondoskodással őrizni, ami még megmaradt, s mellé tenni, amire a mai alkotószellem képes, hogy együtt örökíthessük - reméljük - értéktisztelő jövőnkre, gyermekeinkre.