„Szeged-Felsõvároson tímárcsaládban született. A kegyes oskolában, a piarista gimnáziumban tanult és szívta magába Dugonics András, Révai Miklós, Csaplár Benedek szellemét. Érettségi után édesanyja kívánságára a temesvári papnevelõbe iratkozott. Bonnaz Sándor megyés püspök 1875. július 24-én szentelte pappá és augusztus 15-én rendelte Magyarpécskára segédlelkésznek. Itt kezdte népköltészeti gyûjtõmunkáját, amelynek elsõ termékét Koszorúk az Alföld vadvirágaiból címmel, Pécskáról való alcímmel már 1877-ben kiadta Aradon. 1878-ban követte a második kötet, amely további állomáshelyeinek (Csanádapácának, Battonyának és környéküknek) népköltészetét mentette meg az utókornak.
     Püspökei csaknem évente helyezték új községekbe: Szajánban, Törökbecsén, Apátfalván, Szõregen, Csanádpalotán, Mezõkovácsházán, Csókán, Magyarszentmártonban, Németele-méren szolgálta egyházát és népét, s közben fáradhatatlanul gyûjtötte és újabb kötetekben adta ki a nép szellemi kincseit (Szeged Népe. 1-3. k. Arad-Szeged, 1881, 1882, 1891.). Szõregen elmélyült elméleti tudása, s megjelentette maradandó értékû dolgozatait (Boldogasszony, õsvallásunk istenasszonya, 1885; A hold nyelvhagyományainkban, 1887; A csillagok nyelvhagyományainkban, 1893; Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban, 1893; Gyermekijesztõ és rablók nyelvhagyományainkban, 1893. stb.).
     Negyvenéves múlt, amikor 1894-ben Dessewffy Sándor püspök kinevezte Csanádpalotára plébánosnak. Lélektani rejtély, itt miért nem gyûjtött, miért nem írt. Papi teendõi mellett gazdálkodott, ám ezt sem népe, sem fölöttesei nem nézték jó szemmel. 1906-ban augusztusában agyvérzés érte. Lassan gyógyult, ezért az új püspök, Csernoch János nyugdíjba küldte.
     Kálmány hazatért szülõvárosába, s gyógyulóban ismét gyûjtõmunkához látott. 1914-ben három könyve is napvilágot látott. Gondozásában jelent meg Ipolyi Arnold népmesegyûjteménye, a Hagyományok két kötete pedig saját gyûjtését tartalmazta. A 2. kötet alcíme: Borbély Mihály mondása után. Ez - elsõként a magyar mesekutatás történetében - egyetlen mesemondónak, az egyházaskéri írástudatlan juhásznak mesekincsét tartalmazza.      Szegénységben, elhagyatottságban halt meg Szeged-Alsóvároson 1919 decemberének elsõ napjaiban. Úgy talált rá egy iskolás gyerek. Temetésén a papon, Móra Ferencen és két múzeumi munkatársán kívül csak sirató koldusasszonyok vettek részt.
      Hagyatékából eddig két kötet jelent meg (Történeti énekek és katonadalok, 1952; Alföldi népballadák, 1954). Gyûjtésébõl még mesék, mondák, hiedelmek, babonák várnak kiadásra. Móra Ferenc máig érvényesen nevezte a legnagyobb magyar folkloristának.”

Péter László