A lapot Grünn János nyomdája nyomta, heti két alkalommal jelent meg, három jól megkülönböztethető rovata a Szegedi szemlélő, Vidéki hírek és Hírek a harcztérről.
1849. május 2-án indult Tóth Mihály főbíró lapja a Szegedi Hírlap. Ez a szintén rövid életű - három hónapig élő - lap kezdetben heti két alkalommal, majd megszűnése előtt naponta jelent meg. 1849 júliusában az ország kormánya ideiglenesen Szegeden működött, ezért válhatott a Hírlap napilappá. Grünn János nyomdájában készült. Rovatai: Hadi tudósítások, Belföldi hírek, Külföldi hírek. Hirdetések már az első számban felbukkantak.
1859-ben megindult az első tartósan és folyamatosan megjelenő a város életét több mint fél évszázadon keresztül figyelemmel kísérő és megjelenítő lap a Szegedi Híradó. A lap első száma Burger Zsigmond kezdeményezésére Kempelen Győző szerkesztésében 1859. május 1-jén jelent meg. Kempelen rövid ideig, 1861-ig jegyezte a lapot, majd Nagy Sándor következett, aki évtizedekig dolgozott Híradó szerkesztőjeként. A munkatársak között szerepelt a magyar irodalmi élet számos neves alakja, mint például Szász Károly, Tompa Mihály vagy Szeberényi Lajos. Elismert szegedi közéleti személyiségek is írtak a lapba: Osztróvszky József, Csaplár Benedek, Bakay Nándor, Oltványi Pál. A Híradó kezdetben heti két alkalommal, 1870-től hetenként háromszor, 1879. július 1-jétől naponta jelent meg. Paradox módon
a nemzetközi figyelmet Szegedre irányító, az egész ország segítségét kiváltó 1879. évi szegedi árvíz teremtette meg a napilapkiadás feltételeit.
Az első világháború eseményei, a háborús pszichózis a szegedi lapokra is hatott. A Szegedi Híradó a maga hagyományos kormánypárti gyakorlatával nem tudott megbirkózni a közhangulat átrendeződéséből fakadó problémákkal: kényszerű kiadói kísérletezgetések eredménytelensége után a nagy múltú lap 1917-ben megszűnt.
A kiegyezés utáni politikai - közéleti légkörben az eddig Szegedi Híradó köré tömörült szellemi-politikai törekvések megoszlottak, az egyoldalúan liberális laptól eltérő nézeteket vallók új lapkísérletekkel jelentkeztek.
A Híradóval való rivalizálás szülte 1867. július 1-jén az ellenzéki pártlapként hetente kétszer megjelenő Szegedi Néplapot, amelynek szerkesztője Szabó Mihály volt.
1869 októberében - fölújítva az első szegedi lap nevét - Tiszavidéki Újság címmel, Bakay Nándor szerkesztésében egy „nemzetgazdasági és népművelődési közlöny” indult, de ez is hamar befulladt.
1873. január 5-én, a rivalizálás újabb fázisaként, a Szegedi Lapok első száma is elhagyta a nyomdát. Szabó Mihály szerkesztésében 1876-ig volt életképes.
1874 májusában Szegedi Közlöny címmel megindult az addigi legerősebb, s így a legnagyobb kihívást jelentő rivális. Ezt a Traub B. és Társa nyomda adta ki Lévay Ferenc szerkesztésében. 1875 májusában szűnt meg.
1878. július 28-án indult az első szegedi napilap a Szegedi Napló, amely az elkövetkező évtizedekben a város vezető újságjának számított. 
Nyíltan és tudatosan ellenzéki lapként jelent meg. A kormánypártinak számító Híradó hamar lemaradt, a város vezető lapja néhány év alatt minden vonatkozásban a Napló lett. Újító kedvű tőkeerős újságnak bizonyult, alkalmazkodván a „Víz” utáni, gyorsuló életritmusú város új, polgáriasabb igényeihez. Enyedi Lukács felelős szerkesztő maga mellé munkatársul megnyerte a fiatal generáció legjobbjait: Gelléri Mórt, Kulinyi Zsigmondot és Mikszáth Kálmánt. A szerkesztők között ott találjuk még Móra Ferencet, Vass Gézát, Kisteleki Edét, és Ortutai Istvánt. A lapot az Endrényi Lajos és Társa nyomda készítette, amely későb Bába Sándor tulajdonába került.
Mikszáth Kálmán írói tehetsége először a Naplónál fejeződött ki maradéktalanul magas színvonalú, irodalmi igényű, olvasmányos írásokban.
Békefi Antal, aki a Naplónál 1881-től dolgozott, a lap legfőbb megújítója, zsurnalisztikai nagykorúsítója lett. Szerkesztősége idején kezdtek tudósítani az Országgyűlésről, ő teremtette meg a modern riport műfaját. A 90-es években a Napló tipográfiai képe is megváltozott, rovatok jelentek meg Alföld, Különfélék, Újdonságok címmel.
Tömörkény István 1891. július 30-tól lett a Napló munkatársa. Először riporternek szerződtették, de csakhamar itt is, mint korábban a Híradónál, a lap mindenese lett.
Móra Ferencet odakerülésekor a szerkesztő, Békefi Antal a városházi tudósításokkal bízta meg, rövid idő múlva már a Napló vezető publicistájaként emlegették. 1913 és 1919 között főszerkesztője volt a lapnak majd haláláig állandó munkatársa maradt. Móra rendelkezett minden adottsággal ahhoz, hogy nagy szerkesztő legyen. Erős, dinamikus egyénisége predesztinálta a Napló megújítására, felfrissítésére.
1890-ben Szegednek egy rövid időre egyszerre négy napilapja is volt: a Napló és a Híradó mellett a Szeged és a Szegedi Hírlap is megjelent.
Az 1898-ban meginduló Közvélemény kezdetben hetilapként, majd a Független Újsággal való fúziója után naponta megjelenő esti lapként folytatta.
A Szegedi Friss Újság 1900 májusában indult, s közel fél századig, 1944-ig volt jelen a helyi sajtópiacon. Kiadója a Napló indulását segítő Endrényi Lajos lett, meghatározó egyénisége, a lap profiljának kialakítója, Újlaki András, aki megteremtette az igénytelen, ám népszerű krajcáros lap típusát. A Szegedi Friss Újságnak sohasem volt politikai irányultsága, rövid szenzációként tálalt, igénytelen híranyagával hatott. Bevallott célja a tömegtájékoztatás, hogy „...a közönség legszélesebb rétegét, még a legszegényebbjét is, a legkönnyebb módon értesítse az ország és különösen Szeged eseményeiről”.
A lap jelentőége abban állt, hogy általa a szegedi tanyavilág lakói is újságolvasók lettek.
1902-ben indult a Szeged és Vidéke. Ezt a lapot már a kortársak is az első szegedi bulvárlapként tartották számon, Huszár János alapította, és Szakács Andor szerkesztette. Későbbi szerkesztőjének köszönhetően a lap nyitott volt az irodalom újabb fejleményeire. Ady 1903-ban így jellemezte a Nagyváradi Naplóban: „...igen istentelen lap, mert élénk, intelligens, továbblátó Szatymaznál”.
1909 májusában Endrényi Imre kiadása, egy „agilis néplap”, a Friss Hírek gazdagította a választékot. Ez a lap viszonylag hosszú életű lett: 1926-ig jelent meg. Politikai és kulturális nívója meg sem közelítette a korábbi lapokat. Léte a szegedi politikai és közéleti viszonyok egyre tagoltabbá válásáról tanúskodik.
A világháború kitörése valamennyi szegedi lapot teljesen új pályára helyezte.
A rövid életű Munka (1919-1921) című hetilap, melynek Juhász Gyula is dolgozótársa volt, nyíltan szociáldemokrata elveket vallott.
A militáns szélsőjobb lapja, a „keresztény nemzeti”, élesen antiliberális és antiszemita újság, a Szegedi Új Nemzedék 1919-ben indult. A lehetőségeiben megrendült, stabilitását elvesztő úri középosztály igényeit elégítette ki. A korabeli kritika szerint szerkesztő és munkatársai a szegedi újságírás addigi színvonalához mérten, jelentéktelen képviselői voltak a szakmának.
A Délmagyarország a mai vidéki újságok közül a legnagyobb múlttal rendelkező napilap. A Róna Lajos alapította lap első száma 1910. május 22-én jelent meg. Ez a szám közölte Mikszáth Kálmán utolsó interjúját, aki utána egy hét múlva elhunyt.
A lapnak különösen irodalmi rovata volt gazdag. Egy-egy vasárnapi számában az olvasó rendszeresen találkozott Ady Endre, Balázs Béla, Kosztolányi Dezső Krúdy Gyula, Somlyó Zoltán és más neves írók, költők nevével.
Juhász Gyula 1918-ban lépett a Délmagyarország kötelékébe, ettől kezdve ő vált a lap reprezentatív munkatársává. A költő a Szeged, majd a Délmagyarország szerkesztőségében lett igazán nagy formátumú politikai publicista, ekkoriban írott költeményei jórészt ebben az újságban jelentek meg.
Az 1920-as betiltás után Szeged címmel született újjá a lap. A Szegedi Napló megszűnésével Móra Ferenc is a lap rendszeres munkatársa lett. 1925. március 25-én itt látott napvilágot József Attila híres verse, a Tiszta szívvel. Április 4-én többek közt emiatt is újból betiltották a Szegedet, amely május 17-től ismét Délmagyarország néven működött tovább. A publicisták közt találjuk ezután Dettre Jánost, Tonelli Sándort, Vér Györgyöt és Magyar Lászlót.
Az elkövetkező években a szegedi szociáldemokraták orgánumaként teret adott a munkásmozgalom híreinek. Az első zsidótörvény és az azt követő ún. sajtórendészeti törvény alapján Pásztor Józsefnek mennie kellett és előbb Balogh István plébános, majd Berey Géza újságíró lett a tulajdonos. Csak bankkölcsönből sikerült fenntartani a lapot.
1944. április 16-án újra betiltották, s csak október 18-án, a németek kivonulása után jelenhetett meg újra, de csupán kilenc számot ért meg. November 19-én jutott el ismét olvasóihoz; az akkori szerkesztőbizottság tagjai Balogh István, Erdei Ferenc és Révai József voltak. Ezzel az újság történetében újabb fejezet kezdődött.