„Szerb Antal arra az izgalmas kérdésre keres választ regényében, hogy a lélek idõgépén vissza lehet-e szállani a múltba, torzónak maradt élet-epizódokkal ki lehet-e teljesíteni, megszabadulhat-e az ember énje börtönébõl, hazug „felnõttsége” bilincseibõl, egy „nem égben köttetett” és talán mégis sors-kijelölte házasság diszharmóniáiból?
Ezekbõl a lelki élveboncolást, biztos és mély léleklátást követelõ kérdésekbõl kiágazó problémákat vajúdja végig Szerb Antal regénybeli utasa, aki nászútjáról a véletlen cinkossága révén, szinte holdvilágos transzban megszökik fiatal felesége mellõl, s mint az ifjúság nosztalgiájának megszállottja barangol, bujdosik Olaszországban, míg egy kis állomáson elhagyott párjával továbbrohan a vonat Róma felé.
A harminchat éves férj Olaszországban, az író szavai szerint azon a földön, „melyet királyok és költõk nosztalgiájából építettek”, vívódva akarja kiegészíteni, továbbélni azt az ifjúságot, mely visszavonhatatlanul elmerült. Szellemidézõ, de életpárás, sugallóan valószerû játék folyik elõttünk, melynek végén a holdvilág megtévesztõ fényhatásai erejüket vesztik,

a transzából felriasztott utas álomban kiélt halálvágyából felébredve visszaroskad az élet küszöbére, mert „ha az ember él, még mindig történhetik valami”.
Kesernyés, szomorkás happy-end ez és míg idáig kalauzolja utasát Szerb Antal, olyan ciceronénak bizonyul, akinek szavait hallgatni okulás és élmény: olasz városok élete, kultúr- és szellemtörténete színesedik meg könnyed és fölényes elõadásában.”

Várkonyi Titusz: Utas és holdvilág (Magyar Hírlap, 1937)

Horváth Z. Gergely rendezésében a regénybõl film készült 1974-ben, Galambos Péter pedig színpadi mûvet írt belõle 1996-ban.