Az 1970-es évtized az Altamira-t és az I. Ikonográfia bázeli bemutatóját hozza, a II. vonósnégyes sikerét, a Koussevitzky-díjat, a Magyar rapszódia UNESCO-felvételét, majd az első szerzői lemez megjelenését.

 

  

     1971-tõl 1977-ig 20. századi zeneszerzést tanít a budapesti Zeneakadémián óradíjas tanárként. Ezeknek az éveknek a kompozíciós törekvéseit így összegezte a zeneszerző: „… nem annyira a hangszeres, inkább a vokális zene foglalkoztatott… A zenemű persze szétbontja az irodalmi művet, s újraépíti önnön törvényei szerint. Semmi köze sincs tehát ennek az illusztrációhoz. Valójában nagy formák létrehozásáról van szó, annak az ívnek a megteremtéséről, amelynek mentén a zene anyaga kibontakozhat fejlődésének öntörvénye szerint.”
     Az évtized elején készült két Ady-kantáta architektúrájában és apparátusában is különbözik egymástól. Az I. kantátát baritonszóló, vegyeskar és zenekar szólaltatja meg. Szerkezetileg, dramaturgiailag két nagy formaívre tagolódik. A kantáta szövege Ady több verséből válogat: a „Szeretném, ha szeretnének”, a „Hozsánna bízó síróknak” és az „Ésaiás könyvének margójára” című írások soraiból. A II. Ady-kantáta egyetlen vers, „Az Illés szekerén” látomását követi, a zenekar mellett kettõs vegyeskarral, szólista nélkül.

 

     A Halotti beszéd bemutatójára 1975-ben kerül sor. A XII. századi Pray-kódexben megörökített õsi próza érzelmi horizontját, intonációs skáláját az oratórium felnagyítja: kibontakoztatja az emocionális skáláknak azokat a rétegeit is, melyeket ebben a drámai értelemben csak közvetve érezhetett magáénak a szöveg egykori szerzõje. Így válnak a közel nyolc évszázados sorok a zene mai nyelvén a jelenkor emberéhez szóló üzenetté. A tenor- és baritonszólóra, vegyeskarra és zenekara készült kompozíció 14 tételét három nagy formai egységben rendezte el szerzõje. A mû újszerû módon talál kapcsolatot az oratóriummûfaj hagyományaival: partitúrájában éppúgy szerepel ária, recitativo, duett, kontrapunkt, egykor sinfoniának nevezett zenekari fúga, mint a barokk turba-tételekre hivatkozó dramatikus kórus vagy a középkor technikáját idézõ orgánum. Zenei nyelve monumentális léptékben egyesíti szerzõje legjellegzetesebb kompozíciós törekvéseit.
     Az 1977-ben bemutatott Mózest Madách drámájának inspirációjára írta a zeneszerző „Az opera, számomra mindenekelőtt zene - nyilatkozta a bemutató idején -, arra törekedtem, hogy a színpadi történés forrása a zenei történés

legyen, a szereplők karaktere, alakja, életútja a zenei szövet természetéből fakadjon... A darab története ismert, de a keret, amelyben játszódik, olyannyira elvonatkozik a valóságos korszaktól, hogy a cselekmény már-már idõtlen. Operám két fõszereplõje voltaképpen Mózes és a nép. A szövegkönyv drámai feszültsége a mások sorsát is irányítani tudó, rendkívüli tehetségû vezetõ, s a maga sorsát tudatosan irányítani nem tudó közösség egymásrautaltságából fakad.” A törvény- és nemzetteremtõ Mózes életáldozata, a beteljesíthetetlen küldetés prófétájának magányossága - jelképessé magasodik.