A 70-es, 80-as évtized fordulóján - a korábban kül- és belföldön egyaránt elismert Durkó Zsolt megrendelései, bemutatói mintha fokozotttan a külföldre koncentrálódnának és Budapestrõl vidékre. A 80-as években komponált húsz kompozíciója közül tizenhárom õsbemutatójára külföldön kerül sor. S míg a magyar vidék öt premiert vállal, addig Budapest a húszból mindössze hármat.

     Ez utóbbiak egyike Durkó Zsolt egyetlen Zongoraversenye. A mû sokszorosan összetett nagyforma, egyetlen tétel, klasszikus szólista-szereppel, áttört zenekari szövettel. Teljes zenekara tömbszerûen szinte soha nem szólal meg; az együttes általában változékony kamaradarbokra bomlik, melyekhez határozott szín, regiszter, hangszerelés társul. Hajlékony felületei átvilágított hangzásképre törekednek, a zongorahang karcsú rajzolatára, színeinek, dinamikájának és regisztereinek szivárványos változatosságára. Zenei anyagán végigcseng az ének, az egymásbafonódó, nagylélegzetû dallamrajz, a kantábilis szólamszövés igénye.
     1987-tõl a zenei közélet aktív résztvevõje. A kortárs zenét érintõ hazai kommunikációs bojkott, a forgalomból kivont szerzõi lemezek, az elbocsátott szólisták konkrét tapasztalatának hatására novemberben megalapítja a Magyar Zenemûvészeti Társaságot, melynek élete végéig elnöke lesz. A Társaság a magyar zene színvonalas fórumát hozta létre; évente 40-50 hangversenyt rendezett Budapesten és vidéken, a programban legalább egy magyar mû igényével.