Amikor híre ment, hogy komédiások érkeznek a faluba, megpezsdült az élet. A fiskális úr kardokat, kalpagokat és egyéb fontos "kellékeket" adott kölcsön, a csizmadiák hozták a céhpadokat, hogy legyen mire ülni a közönségnek, a muzsikus cigányok elővették hangszereiket és lázas hangolásba kezdtek. De legfőképpen Kökényesi István fuvaros és gazdálkodó házatáján volt nagy a sürgés-forgás, mert náluk lesz az előadás a színben, mégpedig Bátori István szomorújátéka.

Kökényesi István lovaival és ökreivel együtt egész nap dolgozott, lótott-futott, mert nem csak a komédiásoknak készítette elő a terepet, hanem végeznie kellett az éppen soros napi munkáját, amit a föld és az állatok követeltek, és nem csak a maga gazdaságán munkálkodott, hanem másokén is, mert a környező falvakban bérmunkát is vállalt.

Kökényesiné meg a lánya összeszedték az összes tojást, ami csak föllelhető volt a gazdaságban, mert borral és rántottával szerették fogadni a színészeket, de mintha az ilyen ünnepi napokon a tyúkok is többet és vidámabban tojtak volna, előkészítették a vendégszobákat, tiszta ágyneműt húztak, noha volt a társulatnak olyan tagja, aki szívesebben aludt kint az istállóban, a szénában, a lovak társaságában.

Aztán - ahogy Szigeti József, a vándor színtársulat egyik fiatal színésze megírta naplójában -:"Este hat órakor kinyitottuk Thália templomát, és ajtaja elé fölállítók annak oltárát, melyre a művészetimádó közönség fölrakhassa kegyes áldozatát. Állott pedig ezen oltár egy összekötözött lábú, rozzant deszkaasztalkából, és a reáalkalmazott nagy, kétfülű, kerek kosárból...

... Szerencsénk jó fordulatot vőn, mert midőn már a kezdés órája közel volt, egymást érte a sok érdemes látogató, volt sonka, szalonna, liszt, kolbász, túró, zsír, lencse, tejföl. Megjegyzendő, hogy a leányok, nem tudom, miért, kivétel nélkül mindannyian csak tojást hoztak.

Az előadás végre elkezdődött, s csendesen le is folyt volna, ha a kis öreg, ki valahonnan ismét előkerült, hangos észrevételeivel Bátori István szomorújátékát vígjátékká nem rögtönzötte volna."

Ezen az estén így esett. Szigeti József segítségével elképzeltem, hogyan történhetett, de meg kell mondanom, hogy - így, indulásképpen - túlságosan idilli képet festettem föl a vándorszínészek életéről. Mert voltak esték, amikor nem telt meg az a kosár, voltak esték, amikor alig akadt néhány ember a nézőtéren; voltak esetek, amikor nem volt hol játszani, nem volt hol megszállni, és akkor még említést sem tettem arról, hogy volt olyan eset, amikor az ekhós szekér elé fogott ló nem bírta tovább a hajszát, vagy a színész lázasan, tüdőgyulladással játszotta végig az előadást és előadás után meghalt. És volt olyan időszak is, amikor el kellett menni harcolni a hazáért. Mert - mondjuk ki bátran -: hősi időszak volt ez a magyar kultúrtörténetben, a magyar történelemben, és ezek a megszállott emberek - színészek, írók, zenészek, díszletfestők - hősök voltak.

Sándor János legújabb könyvében megidézi ezeket a hősöket, felidézi ezt a hősi korszakot, de részletesen beszámol az 1790 előtti időkről is, amikor már voltak hazánkban teátrális próbálkozások, népi színjátékok; regősök, énekmondók járták az országot, és igen jelentős volt az iskolai színjátszás. Eleinte latin nyelven előadott, erkölcsi célzatú tandrámák voltak ezek, de a

későbbiekben világias tárgyú darabokat is előadtak, magyar nyelven, és ezek a próbálkozások már a hivatalos magyar színjátszás közvetlen előzményének számítottak. Kazinczy Ferenc, a felvilágosodás korának költő-fejedelme szívén viselte és segítette az első színjátszókat, Shakespeare Hamletjét is lefordította, de az első állandó magyar színtársulatot egy jogvégzett, világot látott nemes: Kelemen László szervezi, hozza létre 1790-ben, tisztán látva és fölvállalva, hogy ez szerves része lesz a Habsburg elnyomók elleni, és az emberi jogokért való küzdelemnek, megszállottan hitte, hogy a színház a nemzet fönnmaradásának és megerősödésének, a nemzeti nyelv ápolásának leghathatósabb eszköze. Vallotta: "A színházban hallatik a szabadságnak kellemetes szava; itt, ahol a rettenni nem tudó elme merészen megvív a babonasággal és erőszakkal." Erre áldozta vagyonát, életét.

Hat év múlva feloszlik Kelemenék társulata. Játszották Simay Kristóf, Bessenyei György darabjait; Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Kármán József lelkes segítői voltak a munkának, sokat tettek a magyar színházi kultúra megalapozásáért, de a Martinovics-összeesküvés leleplezése után a cenzúra, és a pártfogók teljes hiánya lehetetlenné teszi az együttes további működését. A tagok vándortársulatokat alakítanak, városról-városra, faluról-falura vonulnak ekhós szekereikkel, viszik a magyar szót mesterük szellemében, hiszen: "A csak magyarul beszélő alsóbb néposztályok számára magyar színjátékot kell teremteni."

És nem csak magyar színjátékot teremtettek, de kialakították azt a hagyományt, hogy a magyar színésznek - legyen akár drámai hős vagy komikus; huszár, nemes vagy kisasszony - mindig szívén kell viselnie hazája sorsát és a magyar nyelv ápolását, mindig szem előtt kell tartania a nemzet érdekeit, meg kell becsülnie nemzeti értékeinket.

Legjobbjaink mindig kiálltak a magyar színház ügye mellett: Csokonai Vitéz MIhály, id. Wesselényi Miklós, Kócsi Patkó János, Döbrentei Gábor, Szigligeti Ede, Telepy György, a Kisfaludyak, Bajza, Petőfi, Vajda., hogy csak néhány nevet említsek.

Tudjuk: 1848 március 15-én a közönség követelésére Katona József Bánk bánját adta elő a Nemzeti Színház, utána Jókai Mór felolvasta a márciusi ifjak tizenkét pontját. 119 magyar színész fogott fegyvert a haza védelmére, és színész volt a szabadságharc első hősi halottja is: Szathmáry Károly.

Egressy Gábor külföldre menekült, és amikor egy év múlva visszatért törökországi bujdosásából, Arany János verssel köszöntötte:

Tehát megerősíthetjük: hősökről, egy hősi korszakról kapnak hiteles tájékoztatást ebben a könyvben a kedves olvasók. Sándor János a kutató elmélyültségével, egy nyomozó következetességével, a rendező bele- élőképességével, és egy igaz hazafi érzékenységével írta meg legújabb művét. Maga is hős, mert egy értékvesztő és értékveszejtő korban hőstettnek számít egy ilyen könyv megjelentetése.

Csernák Árpád