A szegedi hivatásos magyar színjátszás előzményei
               

9  



"Egy magyar játékszinnek felállítását talám legelöl kell vala tennem azok között az eszközök között, melyek anyai nyelvünk gyarapítására s közönségesitésére szolgálnak. Bizonyos, hogy legfőbb eszköz."

Aranka György, Kolozsvár, 1799

10  

Szeged 1686. évi török alóli felszabadítása nem járt együtt a magyar nyelvű lakosok jogainak megerősödésével. A császári katonaság védőszárnyai alatt az idegen ajkú, főleg német városlakók mind több és több jogot követeltek maguknak. A hosszú távra berendezkedő osztrák várparancsnokok, kamarai sóházi tisztek, vámosok, s a velük érkező vagyonos, művelt német, olasz, francia iparos- és kereskedő családok számának növekedésével a magyar nyelv mindinkább háttérbe szorult. Szegeden, míg a palánki templomban a magyar szentbeszédeket beszüntették s a homilia német nyelven hangzott, addig még a dalmaták is külön dalmát hitszónoklatban részesültek. A civil betelepültek behozták az egész Európában uralkodó francia divatot, a hátul hasított frakkot, szegedi gúnynevén "kanca mentét", a "pisztolynadrágnak" csúfolt térdig érő ruhadarabot, a "csóka-orrú" háromszögletű kalapot meg a loboncos allonge-parókát. A nők tornyos rokokó-frizurával, felfújt ingvállakban, az úgynevezett puffokban és a krinolinnak titulált abroncsszoknyában pipiskedtek a palánki utcákon.

Ám a kultúra divatköveteivel együtt az Európában egyre nagyobb népszerűségnek örvendő teátrum nem érkezett meg a Tisza partjára. Pedig Szegedet, szabad királyi város lévén, mint a király jövedelmet hajtó jószágát, adóképes állapotba kellett hozni, ezért vásárok tartását engedélyezték számára. S ahol vásár volt, ott a középkor óta mindig sátrat ütöttek a komédiások is. Feltehetően ez itt is így történhetett, azonban erről adatokkal nem rendelkezünk. A színjátszás más irányból érkezve honosodott meg Szegeden.

A jezsuiták 1561. január elsejei magyarországi letelepedésével megjelent az iskolai színjátszás is hazánkban. A nagyszombati kollégiumuk megnyitása után iskoláik behálózták az északi és nyugati megyéket - az ország töröktől legjobban védett területeit -, sőt 1578-tól Erdélyben is tanintézeteket alapítottak. Az ifjúság oktatása és hitben való megerősítése céljából ünnepélyes alkalmakkor nyilvános vitákat és színielőadásokat rendeztek. Később ezeken a spektákulumokon - melyeket nagyobbrészt latin nyelven adtak elő - megjelent az ének, tánc és zene is.

Módszerüket erkölcsnemesítő céllal átvették a magyarországi alapítású pálosok és az itáliai eredetű ferences barátok is.

11  

Nem idegen az iskolai színjátszás a török megszállás alóli felszabadító hadjáratot követően, a szabaddá vált magyar területeken iskolákat alapító kegyesrendiektől sem. Csakhogy a jezsuita és piarista iskolai színjátszás között volt egy lényeges különbség, amire dr. Váli Béla hívja fel figyelmünket:

"A kegyesrendiek feltűnően gyakorta játszanak magyarul. A piaristák és pálosok virágzása az iskolai színjátékkal nem esik egy időbe. Midőn az iskolai színjáték divatba jött, már a pálos rend nem bírt oly nagy jelentőséggel, mint azelőtt, míg az 1660 körül honosult kegyesrendiek csak 1815 (?) után jutottak nagyobb jelentőségre. Úgy a pálosok, mint a kegyesrendiek e szerzetek szegénysége miatt a színészet történetében nem anyagi áldozatok, mint a jezsuiták, de szellemi termékeik magyarossága által vívtak ki emlékezést."1

Figyelemre méltó még dr. Takács Sándor megállapítása a piaristák iskoláiról:

"Hazafias, nemzeti szempontból fogták fel az iskola jelentőségét is. Nagyon jól tudták, hogy csak az iskolák képesek egy új, hazafias érzésű nemzedéket nevelni(.) A tanárkodást tehát nemzeti missiónak tartották(.) Az iskolák rendszeres előadásaikkal századokon át veteményes kertjei voltak a drámai költészetnek; az iskolák ébresztették a közönségben a vonzalmat és szeretetet a színészet iránt; az iskolák papjai és tanárai voltak a világi színiirodalom első munkásai; az iskolákban kiképzett diákok lettek az első színészeink, az iskolai színielőadások honosították meg a színlapokat és a színi cenzurát. Az első énekeseket és zenészeket is az iskolai színpad nevelte."2

A 18. század második felében a kegyesrendi szerzet tanárai közt találjuk Dugonicsot, Endrődyt, Egerváryt és Simait, akik a piarista iskolai színjátékok, s majdan a világi színpadok első szerzői is. "A szegedi színészet őskora visszanyúlik a 18. század első negyedére, amikor a piarista rend Szegeden letelepedett és nevelési módszere szerint a gimnázium növendékeivel színi előadásokat rendezett. E drámajátékok nevelő hatásuk mellett (...) elveszítik kizárólagos ifjúsági vagy iskolai jellegüket, amiért mint a magyar színészet megalapítását megelőző kor kultúrmeg­nyilat­ko­zá­sait kell ezeket megbecsülnünk" - állapítja meg Lu­gosi Döme.3

12  

De adottak voltak-e már a 18. század elején Szegeden a színjátszás megjelenésének feltételei?

A zentai csata (1697) után a városnak török támadástól már nem kellett tartania, ám 1703-tól egy újabb fenyegetéssel, a kurucok hadmozdulataival kellett szembenéznie. Az aggodalom nem volt alaptalan, hisz 1704. április 18-án Rákóczi csapatai rajtaütöttek Szegeden, majd július 21-én már el is foglalták a Palánkot. A szegedi vár azonban ellenállt a támadóknak, akik felhagyva az ostrommal, elhagyták a várost.

A török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc megpróbáltatásai ellenére a 18. század első harmadában Szegedet már a tíz legnépesebb magyarországi város - többek között Buda, Kecskemét, Körmöcbánya, Selmecbánya, Pozsony, Debrecen, Győr - között tartották számon. A Palánkot szerbek, bunyevácok, valamint német hivatalnokok és katonák lakták, a korabeli Szeged magyar lakossága az Alsó- és Felsővárosra szorult. A török veszedelem elmúltával megkezdődött a küzdelem a város régi jogállásának visszaszerzéséért. Ez a harc harminc évig tartott, és azzal indult, hogy 1690-ben Zsigmond király 1436. évi kiváltságlevelére hivatkozva kérték: mint szabad város polgárai csak saját bíróságuk ítélkezhessen felettük, a katonai hatóságokat pedig tiltsák el a város polgárainak letartóztatásától.



A zentai csata

13  

E küzdelem első eredményeként a várost meghívták az 1708-as, pozsonyi labanc országgyűlésre, majd a privilégiumlevél 1703-ban készült tervezetének szövegét II. József 1710. július 30-án megerősítve kiadta. Ezt követően az országgyűlés a városok egyre erőteljesebb követelésére a 37. tc-ben becikkelyezte az egykori hódoltsági városok, közöttük Szeged kiváltságait is. A 107. tc-ben pedig kimondták a város szabad királyi jogállását. Az ebből következő intézkedések foganatosítása 1715-ben megindult, s 1718. január 2-án a tárnoki ítélőszék Szegedet a tárnoki városok sorába iktatta.

A harminc évig tartó küzdelem végét III. Károly király 1719. május 21-én kiadott privilégiumlevele jelentette.

"Az elkövetkező időben Szeged polgársága alapvető jogsérelmet nem szenvedett" - állapítja meg Blazovich László. - "Az ország hosszútávra kialakított politikai, társadalmi és gazdasági szervezete biztosította a békés élet és gyarapodás feltételeit, amelyekkel a város lakosai éltek is(.). A békés élet feltételei és a gazdasági konjunktúra meghozta számukra a felemelkedés lehetőségét. A Délvidék és városunk néhány évtized elteltével gazdasági tekintetben felzárkózott az ország más régióihoz."4

Több fontos hivatal is működött a városban. Rendelkezés írta elő - II. Endre 1222-ből való Aranybullája -, hogy "só az ország közepén másutt ne tartassék, mint Szolnokon és Szegeden." A Tudományos Gyűjtemény városismertetésében olvashatjuk, hogy Szegeden "vagyon a Királyi Fő Só Hivatal és ugyan tsak Királyi szál Tisztség, melly Esztendőként Maros Vármegyéből ide szállitó Fenyő szálakból 20000 Darabokat is el ád; ezen kívűl pedig Királyi Hajókázó Hivatal, Királyi Nagy Élésház és egy váltó Posta Ház."

A béke és biztonság, valamint az anyagi gyarapodás több szabadidőt biztosított a lakosok számára, és így megnőtt a szórakozás iránti igény is. A város szabadalomlevele pedig csak táplálta ezt a kívánalmat, mert kimondta: "aliisque locis publicis, pro communi civitatis bono applicandis, theatri videlicet domibus jaculatoriis" azaz "más nyilvános helyeknek, amelyek a város közhasznára vannak, szinházak, lövőházak és más nyilvános helyek felállitására (...) engedélyt adni jogot ad a városnak."5

14  



Az egykori piarista gimnázium

E joggal élt Temesváry János főbíró, amikor a kegyesrendi atyák Szegeden való letelepedésükért folyamodtak. Temesváry az átutazó erdélyiektől, debreceniektől, s talán saját tapasztalásából is tudta, hogy az iskolai színjátszás milyen fontos lélek- és emberformáló szerepet tölt be a kollégiumi nevelésben. Vélhetőleg e tapasztalás indította arra, hogy a piaristák letelepedésekor adott kiváltságlevelében nem csak az iskolaalapítást biztosította számukra, hanem a színjátékok meghonosításának kiváltságát is.

A kegyes atyák 1720. július 21-én meg is érkeztek Szegedre, s a következő év őszén megnyílt az intézet, mely ettől fogva a város és a délvidék közművelődési központja lett. Nevelési törekvéseiket saját történetírójuk, Pap János így összegezte:

"Soha sem szüntek meg a piaristák egy úton haladni Szeged polgáraival. (...) Egyszerüség, mesterkéltség nélkül, jámbor vallásosság, zajtalan munkálkodás a látszatra

15  

törekvés kizárásával, rend-, kötelesség- és vendégszeretet, valamint áldozatkészség, melyek a tősgyökeres magyarság fő jellemvonásai, a hivatott piaristákban sem hiányoznak. Ezek tevék elődeinket népszerüekké Szeged városában s kedvessé azok előtt Szeged városát."6
A tekintetes város nem csak írásbeli engedéllyel, hanem anyagiakkal is segítette a szegedi színjátszás gyökérverését, olyannyira, hogy Prónai Antal szerint a piaristák 1722-ben már színielőadásokat tartottak, bár színháznak nevezhető helyisége az atyáknak nem volt. De nem volt a városnak sem. Nyilvános mulatságok tartására szolgáló helyiségeket először 1728-ban építettek a város új "curiális épületében", vagyis a városházában. A kocsmák, mészárszékek, boltok simingyiák (sütők kemencéi), a gájsiccek (pereces legények) herrbergjei, pecsenyesütő lacikonyhások limbusai, rác cincárok juhvágó székei a városházában a Tisza felől a földszintet foglalták el. A városházi "kocsma-theátrumban" tartották az első nyilvános színielőadásokat. Ám az itt fellépők nem magyar, hanem német vándorszínészek voltak, akik sűrűn megfordultak Szegeden, hisz a várban német katonaság, a városban pedig császári hivatalnoki kar tanyázott.

Az első szegedi, színház céljára készített épület a "bőtudományu kegyesrendi atya", Deményi (latinosan Domiáni) László nevéhez kötődik. Deményi, a költészet és a szónoklat nagynevű tanára, a színházépület történetét így mesélte el az avatás alkalmával elmondott beszédében:

"Körülbelül július 1-je körül üdülés céljából a Tisza-parton ülök, s azon időben néhány tölgy- és fenyőgerendával megrakott hajó kötött ki; mire, nem tudom minő ösztöntől vezérelve a folyótól egyenesen a Curiába megyek. Itt leültetnek s mielőtt a szenátorok szétmentek volna, előadom, hogy minő árukat hoztak a Tiszán, hogy ez épülethez minő alkalmasok volnának azok s hogy végre maga a szinház is az ifjuság készitésére minő szükség volna. - Rögtön véleményt kérnek; mindenkinek nézete kedvező, irnak a pénztárnoknak, szinházépitése elrendeltetik."

1735. Nyárutó, azaz augusztus elsején nyílt meg a Deményi László kérelmére épített színház. Az épület pontos helyét nem ismerjük, valószínűleg a gimnázium szomszédságában lévő üres telken állt. Az oldalfalakkal s tetőzettel ellátott építmény igen nagy volt, hisz ez időben a teátrum

16  

volt a város egyetlen nyilvános helye. A már idézett Prónai így ír róla: "E színház pompás, tágas, az előadók és hallgatók számára egyformán kényelmes helyiség, melyre a város nem kimélte a költséget." Deményi Lászlónak a színháznyitás alkalmával mondott latin nyelvű szónoklata máig is érvényes indoklását adja az iskolai színjátszás szükségességének:

"A szini játékok alkalmával a nyersességet a szokásokban, az izléstelenséget a testtartásban, a ferdeséget az állásban, a hanyagságot a mozgásban rögtöni intéssel megjavitjuk s helyreigazitjuk (...) A szini játékokkal a tanulókban a harag, gyülölség és bosszu indulatainál az éles, ingerült, heves beszédet gyakoroljuk, a szomorkodóktól hajlékony, lehangolt és érzelmes beszédmodort kivánunk, a vigasággal, örömmel és tréfákkal telt szerepeknél sima, gyöngéd, vidám és szellemes hangot követelünk (...) s ami a legfőbb, az ifjuságot elszoktatjuk a remegéstől, a szónoklás s a nyilvános fellépés félelmétől."7

A színjátékok bemutatásában az akkor hatosztályos gimnázium két-két osztálya vett részt, ugyanis egy tanár rendszerint két osztálynak volt magistere. Deményi László a költészeti és szónoklati osztályokat - a legmagasabb V-VI. osztályt - vezeti, s a teátrum megnyitásának évében diákjaival egyetlen darabot mutat be. Hogy mit, az ma már kideríthetetlen. Az előadások nyelve kezdetben a latin, ám nem sokáig, mert az utolsó latin nyelvű előadást 1741 nyarán a piarista rendfőnök látogatása alkalmával tartják.

A különös spektákulum szövegét Halványi János szónoklattantanár írta Vergilius eklogái nyomán, s ezt nem a színházban, hanem a rendház ebédlőjében az ötödikes és hatodikos diákok adták elő. Az előadás Grosser János érdemét méltatta, nevezetesen azt, hogy szegedi tanárkodása idején saját költségén kiadta Cicero leveleinek magyar fordítását. Ez az utolsó latin nyelvű előadás azonban már erősen magyaros színezetű. A végső háladalt a szerző Kisfaludy Károly rímes versmértékében írta, s egy akkoriban igen kedvelt népdal, a "Nézz ki rózsám ablakodon" dallamára énekelték. Ám valójában a magyaros színészi öltözet tette különössé a produkciót. Gyolcsing, gatya, pitykés selyemmellény, pántlikás pörge kalap, hosszúszárú sarkantyús kordován csizma - az alföldi juhászok akkori kedvenc öltözete! Ebben a gúnyában furcsán hangozhatott Vergilius

17  



Vedres István látképe a szegedi várról

pattogó hexametere. A produkció a latin nyelvuralom búcsúja, mert ezután már Horváth Ciril bölcseleti tanár úr magyar szépirodalmi dolgozatokat íratott, s magyar lett az iskolai színielőadások nyelve is.

Szmollény szerint "hogy a színház fölépítésével a színielőadások mind gyakoribbak lehettek, az kétségen felül áll. Az erre vonatkozó feljegyzések azonban nagyon hézagosak."8 Prónai a már idézett művében több Plautus-­komédia előadásáról számol be. Dugonics András, aki 1750-től 1756-ig a piaristák szegedi iskolájába járt, feltehetően részt vett, mint szereplő az iskolai színjátszásokban, s innen eredhet későbbi, teátrum iránti vonzalma. Perczel Imre tanár 1757-58-ban előadott "Adakozó öregekről és fösvény ifjúról" című műve az egyik legelső, Szegeden magyarul írott darab, mely mellett ott találjuk Dugonics 1762-ben szegedi tanárként írt és bemutatott magyar nyelvű vígjátékát is.9

Sajnos, miután páter Deményit Szegedről Privigyére helyezték, "a színházi épület, távoztát követően, nemsokára egy nagyobb szájú, mint testü egyén befolyása miatt rongált állapotra jutott," 1750-ben már beomlással fenyegetett, majd 17 év használat után teteje beomlott, s Szeged első teátrumában nem tarthattak többé előadásokat.

18  

"A szegedi piarista atyák értékes működésének egyik legbecsesebbje a drámajátékok meghonosítása - állapítja meg Lugosi Döme -, amely nemcsak nyilvános szerepléshez szoktatta az ifjuságot, hanem megteremtette azt a nemzedéket, amely az iskola padjaiból kikerülve, a színházi kulturát kedvelte és támogatta."10

A kegyesrendi színházépület elenyészése után nagy ritkán német vándortársulatok keresték fel Szegedet, noha a városnak nem volt megfelelő színházépülete. Igazolja ezt az 1793. november 15-ei tanácsülés jegyzőkönyve is. A helytartótanács levelére - melyben a Ludvig Capet, oder die Ermordung des Franchen Königs (Capet Lajos vagy a francia király halála) című darab játszását megtiltja, s egyben minden negyedévben jelentést kér a városban bemutatott darabokról - így válaszoltak:

"Itt nem lévén olyan Jádzó Hely a Játék előadói pedig igen ritkán fordulnak meg" ezért "a Nemes várost ezen Tilalom nem annyira érdekli."11

Azonban Szegeden felnőtt már az a nemzedék, amelynek kulturális igényéhez hozzátartozott a teátrum is. A színjátékok megkedveltetése mellett a németesítésre törekvő II. József által üldözött magyar nyelv is erős védelemre és fejlesztésre talált a piaristák nyelvművelő körében. A magyar nyelv elfoglalta méltó helyét az iskolákban, a társaság körében és a hivatalokban is. Az 1790. április 24-25-én tartott tisztújítás alkalmával a német nyelv nem tudása miatt eltávolított városi szenátorokat választás nélkül visszahelyezték tisztükbe, és 1791. április 7-ével elrendelték az igazgatásban a magyar nyelv használatát. Szeged polgármesterének pedig Dugonics Ádámot választották, annak a kegyesrendi Dugonics Andrásnak testvérét, akinek Etelka című regénye két esztendővel előbb látott napvilágot.

Ekkorra már "sem a régi városháza, sem az iskola, sem a kórház nem elégítette ki a finomult igényeket. Új városházát követeltek a régi szűk és idejétmúlt ódon épület helyett, amelyben bűzös mészárszékek és lacikonyhák lebujai rontották a levegőt. Új gimnáziumot a régi düledező Hatrongyos tákolmány helyébe, amely nem bírta befogadni a líceummá emelt iskola megszaporodott diákjait. A rókusi kórház helyén állott ősi Lazaretum vagyis pestis-kórház

19  



Vedres István városházi terve

helyébe tiszta, fűthető, szellőztethető emberséges betegházat sürgettek."12

Az új városházát 1799 és 1804 között építették fel Vedres István tervei alapján. Körüljárós erkélyű tornya nyomatékosan tudatosította, hogy a városban már nem a városparancsnokság és a kamara az úr, hanem a nemes tanács. A városházában külön színházterem is épült. Ez volt az első nyilvános színház Szegeden, és eleinte városszerte csak "Curiális házbéli theátrumnak" nevezték. A színpad a "tántzszálában, vagy másképpen Tántzpalotának végében volt felállitva." Egy szeglet-kocsma és benne kávéház is helyet kapott az új épületben.

A 18. század végére a teátrum tehát készen állt Szegeden, és a színház utáni igényt is a város lakosaiba oltották a kegyes atyák. Most már csak magyar ajkú színjátszók jelenléte szükséges ahhoz, hogy a hivatásos színjátszás gyökeret verjen a Tisza partján.