A színház népszerűségével nem növekedtek egyenes arányban a "teátrális társaságok" működési feltételei. Színházépületek híján a legkülönbözőbb alkalmi játszóhelyeken kényszerültek megtartani előadásaikat. A viszontagságokról érzékletesen ír Balog István: Egy agg magyar színész életéből című visszaemlékezésében.

"Minden városban új szinpadot állitottunk, oda előre követeket küldtünk, hogy az előljáróktól az engedelmet kinyerjük. A fogadósoktól termet kibérelni, akik a mi kényuraink, mert ugy zsarolnak, amint nekik tetszik, nyirnak bennünket, mint a juhokat, azonban egy bálért, mikor tetszik kiteszik a szürünket - ez is csak munkával és küzdelemmel jár. Cédulát, azaz szinlapot kell nyomtatni, vagy irni. Annyi öltöny nincs, hogy minden szindarabnak külön meglenne a maga jelmeze, hanem ma a magyarból törököt, holnap spanyolból orosz jelmezt kell alkalmazni."96 A korabeli nagyvárosok játszóhelyei is csak nagy jóindulattal voltak színháznak tekinthetők. Budán a karmeliták volt klastroma, Pesten a mai Károly körúton állott Hacker szála szolgált előadások számára. Kolozsvárott gróf Rhédey Mihályné Szén utcai házának nagyterme, majd a főtéren álló Pataki Sámuel-féle ház emeleti terme volt a spektákulumok helye. Komáromban a Zichy szálában, Miskolcon 1800 márciusában a Korona vendéglőben, két évvel később az Izdentzy Antal prefectus építette nyári színkörben működtek a teátristák.

Debrecen számadási iratai közt a következő feljegyzést találjuk: "1796. okt. 7. (...).. a Fejér ló vendég fogadónál Komédia tartatván a szekérszinnek végeit, eleit be kellett deszkáztatni. (...) 3500 darab lécszeg a Fejérló vendégfogadónál a komédiaházhoz készült alkalmatosságra a kotsi szinnek deszkával való bekeritésére, locusoknak tsiná­lására."97

Nagyváradon a messze földön híres vendéglő és szálláshely, a Fekete Sas nagytermét bérelték ki a kolozsvári színészek, és 1798. augusztus 26-án megtartották Váradon az első magyar nyelvű színházi előadást.

A legtöbb teremben a játék céljára elkülönített hely roppant kicsi volt. "A szinpad (...) hol a szinészeknek nyomorogniok

lévén, s egyik helyről a másikra járkálván egyszer egy szép fiatal menyetske" - mellett megállapodva, előadás közben szóba elegyedett vele!99 Szegeden a "Játékszíni Társaságok" - mint arról korábban már szó esett - lényegesen jobb körülmények közt mutathatták be előadásaikat, hisz csak 1800-ban kényszerültek használaton kívüli templomban, illetve sópajtában játszani, mert 1801-től kezdve már a városháza színi előadások céljára épített helyisége állt rendelkezésükre. A színpad ugyan tágasnak nem volt mondható - szélessége hét és fél méter, ám ebből a portálok majd egy métert elvettek; használható mélysége 7-8 méter -, mégis elégséges lehetett a korabeli előadások megtartására. Három süllyedővel és hat kulissza-utcával rendelkezett, volt előfüggönye, öltözőszobája és ruha- illetve kellékszobája is. Igazán elmondható, hogy a Szegeden fellépő társulatok szerencsések voltak, annak ellenére is, hogy a fedetlen zsinórpadláson befújta a havat a szél, s a fűtésről csupán egyetlen vaskályha gondoskodott. A Szegedi Városi Tanács elkülönített színházi iratai közt találunk egy 1805-ből való, német nyelvű játékszíni leltárt. Ebben tételesen szerepelnek a szoba és kerti kulisszák, a különböző kortinák, szufiták és egyéb, a játékhoz szükséges színházi eszközök.100 Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a szegedi játékszín, a debreceni mellett az egyik legjobban felszerelt színpad volt a XIX. század elején.

A mai szemmel nézve kezdetleges körülmények és eszközök ellenére a kor "rendezői" meglepően változatos hatásokat tudtak elérni. Az Inkle és Jeriko című énekes játékban hajómakettek mozogtak a háttérben, a nyílt színen vihar tombolt és a közönség szeme előtt történt meg a hajótörés, pirotechnikai trükkök és zenei aláfestés kíséretében. Kótsi: Havasi pásztorleányka című darabjának előadásában pedig káprázatos naplemente bűvölte el a nézőket. A Bécsi Magyar Hírmondó a különböző hatások közül kiemeli a "meg-világosittatott szók"-at a "mindenféle tüzi ékességek"-et és a végszóra "füstölgő oltárt."101 E néhány példából is kitetszik, hogy egy oldalkulisszákkal, háttérfüggönyökkel és szufitákkal fölszerelt dobozszínpadon a leleményes és tehetséges színháziak csodákat képesek művelni! S akkor még nem esett szó a hatáskeltés eszközeként

konfliktusok egy másik fajtájában a polgárerényt megtestesítő főtisztviselő áll a középpontban, akit cselszövő irigyei megkísérelnek befeketíteni az uralkodó előtt, de a jó fejeledelem átlát a gonoszokon, és igazságot szolgáltat.

Az érzékenyjátékok nagyobb hányada nem mutatja be a társadalom egészét, mert a polgárerény győzelmét csak a családi élet keretein belül ábrázolja. E típus legjelentősebb szerzője Kotzebue volt. A hatalmi-magánéleti konfliktusú érzékenyjátékokon erősen érződött Schiller hatása. Nálunk e színjátéktípus mestere Dugonics, aki a Soós-­drama­tizálta Etelka sikerét látva, már maga alkalmazta színpadra a történet folytatását Etelka Karjelben címmel.

Kisebb emberi hibákat, összeütközéseket ábrázol a VÍGJÁTÉK, melynek konfliktusa a komikumban oldódik fel. A magyarítás szokása a szereplők tipizálásával, a hazai valósághoz közelítésével nagyjából megfelelt a kor eredetiségillúziójának. A tipizálás lehetőségét, egyúttal fogyatékosságát is erősítette a társulatok szegényes jelmeztára. A vígjáték a színészek számára könnyebb és hálásabb feladatot kínált a szomorú- vagy érzékenyjátékoknál.

Az ÉNEKESJÁTÉK elnevezést opera vagy operát pótló színjátékok jelölésére használták. Szórakoztató színjátéktípus, melyben zenei betétszámok kapcsolódnak a cselekményhez, de a zene csupán kiegészítő jellegű volt (lásd: Havasi pásztorleányka). Elterjedését és kialakulását segítette, hogy első színészeink közül Jantsó Pál a nagyenyedi kollégium "cantus praesense", Kelemen László pedig kántor volt. Elsősorban az egzotikus darabok (Zaide), paródiák (Pikko herceg és Jutka Perzsi), valamint a varázsoperák (Schikaneder: Csörgősipka) kaptak zenei megerősítést. A magyarítás kérdése természetesen az énekesjátékok esetében is felmerült. Kelemen társulatának tagja Szerelemhegyi (Liebenberg) András, Pest vármegyéhez intézett beadványában nem csak a textus fordítását, hanem a muzsika "Nemzeti Melódiákra alkalmaztatását" is javasolta.

A fenti négy színjátéktípusba besorolható a magyar nyelvű társaságok minden játékdarabja, ami a magyar nyelvű színjátszás első két évtizedében bemutatásra került. S ámbár különböző elméletek igyekeztek kimutatni az egyes társulatok és korszakok tudatos stílus- és műfaji törekvéseit,

a játszott darabok színre kerülését az első évtizedekben - mivel a színjátszók léte erősen függött a napi bevételektől - valójában a közönségigény határozta meg. Ernyi egy 1806-ban Wesselényinek írt levelében arra figyelmeztet, hogy a debreceniek "megunták a sok nézőjátékot, énekes játékot óhajtanak."103 Szemere Pál pedig még 1809-ben is azt tapasztalja, hogy Goethét a néző "elunja, elunja ugymond benne azt a szüntelen tartó sápitozást. (...) Hogyan lehessen osztán izlésünket képeznünk, ha a publikumunk még Pesten is ... ekképpen itél?"104

E példák bizonyítják, hogy feltehetően a közönség igénye, vagy úgy is mondhatjuk igénytelensége volt az okozója a "tragédiaprogram" Kerényi által fájlalt kudarcának. S egyúttal arra is rámutatnak, hogy néző és játszó személyek egymásra gyakorolt kölcsönhatása, s nem csupán a művészek tudatformáló akarata alakította és alakítja ki a különböző társulatok mindenkori műsorpolitikáját. Mindemellett még az együttesek összetétele is gátat szabhatott a különböző műsorrétegek előadhatóságának.

De kikből is állhattak az első színtársulatok? Volt kántorból, kvietált katonatisztből, francia emigráns és jómódú háromszéki székely család leányaiból, pályaelhagyó jogászból és ülnökből, valamint a teológiát teátrumra cserélő papnövendékből, hogy csak néhányat említsünk a sokféle

A régi pozsonyi színház

foglalkozást odahagyó játszó személy közül. Az 1806-os debreceni, s később Szegedre is ellátogató Ernyi-féle társulat játékát nézve a Hazai Tudósítások recenzense felteszi a kérdést: "vallyon e többnyire ujjoncz, és talán mester legényekből, s leányokból vállt játszók kitől tanulhattyák meg tsak azt, hogy kell meg állani, lépni, vagy magát meg hajtani?"105 Színészképzés nem lévén, úttörő színészeink csak egymástól, egymás erényein és hibáin okulva tanulhatták a mesterséget.

A színészjelölt "a pályát szükségképpen a színlapok írásával kezdte, szükségből szét is kellett a lapokat hordania, közreműködni a színpadépítés körül, festéket törni, a díszítőknek segített a díszleteket festeni s fölállítani, a lámpákat öntötte és gyújtotta, bútorozta a színpadot, mint a színházi szolga, majd írta a szerepeket és másolta a darabokat, működött mint szereplő színész, táncos, kardalnok és magánénekes" - emlékezett vissza 1826-os pályakezdésére Egressy Gábor. Volt néhány olyan aktor is, aki a színészjelöltek rögös útját végigjárva, külföldre ment tapasztalatokat és tudást szerezni. Ilyen például Benke József is, aki Bécsben tanulta tovább a színi mesterséget.

Annak ellenére megmaradt a "mindenességen" át vezető színész önképzés, hogy 1803. március 13-án megalkották

A régi kassai színház

az "erdélyi magyar játszószin constitutioját és törvényeit", melyet a zsibói kastélyban 12 színész írt alá. Ez szabályozta a direktor, a muzsikamester, valamit a színészek kötelezettségeit és jogait, és megfogalmazta az igazgatás anyagi részére vonatkozó rendelkezéseket is.

E "törvénytár" szerint az igazgató feladata a műsor összeállítása, a szereposztás, a próbák és játéknapok meghatározása, a fegyelem fenntartása és a darabok cenzor elé vitele. Érdekes kísérlet volt az igazgató anyagilag érdekeltté tétele, ugyanis fix fizetés helyett télen 6%, a nehezen szervezhető nyári előadások bevételéből pedig 7% illette meg a társulat vezetőjét.

A szabályzat szerint a karmesternek napi két órát kellett foglalkoznia a zenekarral, köteles volt hat hónaponként egy operát írni, s meggátolni minden hangoskodást, veszekedést, fegyelmezetlenséget. Az olyan énekest vagy zenészt, aki késett a próbáról, s ezzel akadályozta a munka megkezdését, egy forint büntetéssel sújtották. De egy havi gázsijába került a zenemesternek, ha nem írta meg a félévenként kötelező operáját. A szabályzat a jogdíjról is rendelkezett, olyanformán, hogy ha a karmester az előírt évi két munkán túl szerez zenét, a bevétel negyedét kapja, amit köteles a szövegíróval megosztani.

Kialakultak a normanapok is, vagyis azok a napok, amelyeken a római katolikus egyház rendelete (latinul: norma) szerint színielőadás tartása tiltva volt. Ezek közé tartozott Hamvazószerda, Gyümölcsoltó Boldogasszony, a Virágvasárnaptól Húsvétig terjedő idő, Pünkösd, Úrnapja, Kisasszonynapja, Úrjövetel három utolsó napja, azaz december 22-23-24, valamint az uralkodóház hivatalos ünnepnapjai. A régi színészek e normanapokat "szabadszeres-szünnap"-nak nevezték.

Miközben a színházi szakma egyre szervezettebbé vált, "a nemes elszántságu, lelkes és tanult hazafi színjátszók gyérülni kezdének" - panaszolta a pályát 1810-ben kezdő Pergő Celesztin. - "A nemrég ültetett szép oltvány segéd és védkarok nélkül vesztésnek indul" pedig "legnagyobb ösztöne a szinjátszóknak a játékszín gyakorlása. Ha nincs ösztön, nincs, ami ragadja, ébressze, utoljára kialszik a lélek teremtő képzelődése belőle."

Természetesen ennek is oka volt. A századforduló első évtizedének végére halott az erdélyi nagy mecénás, Wesselényi. A magyar nyelvű színjátszás léte is egyre bizonytalanabb Pest-Budán, és a vidéki játszóhelyek - legalábbis a jelentősebbek - aggasztóan gyérülnek. A társulatok nemhogy elegendő képzett, de még elegendő gyakorlatlan teátristával sem rendelkeztek. Különösen a női szereplők hiánya nehezítette a szerepek kiosztását.

"Ha a Négy Fejér Nép Személlyek bé nem tölttethetnek, az Öreg Euphrosinát és Máriskot egy viheti, ugy hogy Euphrosina tsak az első fel vonásban jelennyen meg" - áll egy nagyváradi kéziratos súgópéldányban.106 Tehát a szereplőhiány miatt már a súgópéldány is útmutatást adott a szerepek lehetséges összevonására. De nem volt jobb a helyzet a férfiak esetében sem. Erre utal Udvarhelyi Miklós, amikor azon időre emlékezik, mikor még súgóként szolgálta Tháliát: "Megesett, hogy a szinész mikor jelenését végezte, szaladt le a súgólyukba, én meg felszaladtam s szerepeltem; mikor én fent végeztem, ismét leszaladtam, ő meg feljött és játékát folytatta."107

Nem szabad elfelejteni, hogy ebben az időben az országban mindössze két együttes működött. Kolozsvárott 1807-ben nyolc színész és hat színésznő, Pesten tizenkét színész és három (!) színésznő alkotta a társulatot. Három évvel később sem volt sokkal jobb a helyzet. Az évtized végén a kolozsvári együttes tíz férfiből és négy nőből, a pesti tizenkét férfiből és hét nőből állt. Nem csoda, ha az új szerepekre való felkészülésre alig maradt idő. Ezért megesett, hogy a súgó - akit "szentléleknek" is neveztek - az előadás főszereplőjévé vált. Okkal írhatta Kazinczy - egy fordításának bemutatása alkalmával - Wesselényinek: "képzelem, hogy Játszóink ezt legalább jól megtanulták, melly különben ritkán történik meg."108 Máskor meg azt kérte Ráday gróftól, "külön figyeljen arra, hogy a színészek igazán magyarosan ejtsék ki a szavakat, s hogy semmiféle hamis hanghordozást ne használjanak."

Ez utóbbi óhaj magyarázatát egy nagyváradi hírben lelhetjük fel, mely szerint "a Magyar Játzó-Társaság az egész Publikumnak nagy meg-elégedésére folytatván itten mind a nemzeti Játékot, mint a Német Darabok elő-adását."109 Ez arra utal, hogy úttörő színészeink szükség esetén két nyelven is képesek voltak előadást létrehozni!

E korai spektákulumok játékstílusára elemző kritika híján csupán néhány fennmaradt híradásból következtethetünk. A Hazai Tudósítások egyik beszámolója valósághű ábrázolásra utal: "a Játszó személyek (...) olly meseter­séges iparkodással igyekeztek a történetet eleveniteni, hogy (...) a Római nagyságot általok elevenen lehetett elképzelni."110 Egy másik beszámoló a végletekig felfokozott érzelmekre hívja fel a figyelmet: "egyik indulat olly természetes sorban váltotta fel a másikat, hogy a néző egészen magán kivül volt."111 Dessewffy egy Kassáról Kazinczynak írt levelében az általa látott színészek gyengéire mutat rá: "A férfiak elég alkalmatosak, de az asszonyok (...) nyifogók, nyafogók. Szavuk hangja a beszélgetés közt nem természetes és ezen természetlen hangon minden elmélkedés és esés nélkül változatlanul sebesen pördülő nyelvök folyása mind unalmas, mind közvetlen egyformaságban."

Érzékenység sírással, ájulással, időleges őrüléssel, erőteljes gesztusok, emelt hanghordozás - Bajza József szerint ez a síró-éneklő iskola. Színháztörténészeink e korszak színészeit azonnal be is sorolták a fenti iskola követői közé. Ám nem szabad elfelejteni, hogy az idézett recenziók - e korból sokkal több nem lévén - csupán egy-egy előadás, vagy egyes színészek korai kritikái, s lehet, hogy a korabeli színjátszásnak csupán igen kis szegmensét jellemezték. S a síró-éneklő iskolára utaló írások mellett a valósághűségre, mai kifejezéssel "realizmusra" való törekvéseknek is nyomát találjuk. Kótsi Patkó János a színészi játékról a következőket írta:

"Előttem a szinjátszónak csak ugy van érdeme, ha az ő játszása könnyü, természetes, mozgásai, gesztikulációi nem dagattak, nem cikornyásak, nem restek, és lármájával a legnagyobb affektusokban is fösvény, és ha néha dühösségbe jön, akkor is csak néhány pillanatig. (...) Fel kell keresni az indulatok forrását, és azt követni, ugy, amint az a természetben vagyon. (...) Félre tehát mindennel, ami a természettel ellenkezik, mert az nem hat a szivre, következésképpen nem is jobbít."112

Nem lehet hát sommásan egyetlen - nem is igen dicséretre méltó - stílus követőinek nevezni minden korabeli színjátszót. Bizonnyal jó néhányan voltak, akik a patetikus német színjátszástól szabadulni akarván eltávolodtak a síró-éneklő

iskolától, és a színészi kifejezésforma új útjait keresték. Szükség is volt erre, hiszen a magyar ajkú színjátszás az elkövetkező évtizedben a két haza minden szegletében a megmaradásáért küzdött. Kótsi e harchoz is hasznos instrukcióval szolgált:

"Ha a magyar játszó azt akarja elérni, hogy őtet is betsülje nemzete (...) igyekezzen magát asszerént viselni, töltse bé tsak a maga körét, igyekezzen tanulni és szorgalmatossága által érni azt el, hogy vele meg légyenek elégedve." Mert "hiába fogadja magának a lármázókat, tapsolókat, a direktor az efféle fogásokra semmit sem hajt, sőt utálja."113