"Ha egy más nemzethez tartoznánk semmi mást nem tekintve, csupán mulatság és időtöltést szerző szándékkal járnánk el e pályán, (...) de ez ellenkeznék azon iránnyal, melyet a magyar színészet minden más nemzetbeli színészettől külön álló czélja zászlónkra tűzött, a melytől térjenek el bár némelyek a jelen anyagi érdekből, de mi állhatatosan a magasztos eszme és nemzetünk méltóságához illő komolysággal, még a nélkülözések eléggé ismert és sajnos ránk nehezült körülményei közt is a czélnak megfelelő tiszta tudattal járjunk el hivatásunk és küldetésünkben."

Egy évtizeddel a szabadságharc leverése után a színház szerepe alapvetően megváltozik. Míg korábban a közönség volt az, aki támogatta a bujdosó honvédeknek és az ellenállás szellemének otthont adó, gyengécske színészetet; addig a 60-as évek elejére már a megerősödött színészet lesz a közönség politikai törekvéseinek legfőbb támogatója és szószólója. A színház és a színpad politikai fórummá alakul, ahol kimondhatók a hazafias gondolatok, az idegen uralom gyűlölete - ha áttételesen is -, de kifejezési formát ölthet, s ahol az önkényuralom elleni tiltakozás szabadon kimutatható. Az előadások így gyakran a népgyűléseket pótolják, s a tetszésnyilvánítások nemegyszer tüntetéssel érnek fel. Bár nem minden társulat vállalja ezt a politikai küldetést, Molnár Györgyé mindenképpen azok közé tartozik, amelyek a forradalom eszméinek és a nemzeti függetlenség gondolatának őrzését tartják elsődleges feladatuknak.

A szegedi polgárok jelesebbjei, mint hamu a parazsat, őrizik az elbukott forradalom tüzét, és minden alkalmat megragadnak arra, hogy "rebellis" nézeteiknek hangot adjanak. Ilyen alkalom gróf Széchenyi István 1860. április 7-i tragikus halála. Alig egy hónap telik csak el öngyilkosságát követően, és Szegeden május 11-től már tér viseli a nagy hazafi nevét.

A belvárosi kaszinó liberális gondolkodású fiataljai augusztusban színi választmányt alakítanak Keméndy Nándor, Kempelen Győző, Maygraber Ágoston, Neskovics György, Osztróvszky József, Szabó Imre, Szivessy József és Vidovits Imre személyében, akik nyomban hozzá is látnak a bérletezéshez.446 A Szegedi Híradóban megjelent felhívásuk Molnár érdemeit kiemelve ösztönöz bérletek jegyzésére:

"Molnár Györgyöt olyan igazgatónak ismeri az alulírt bizottmány, ki rövid néhány év alatt minden vidéki társa fölött az első nevet tudta kiérdemelni; kinek tisztán hazafias törekvése s társulatának fegyelmezett volta mindenki bizalmára érdemes. (...) Molnár György olyan érdemekkel bír, melyeket általános részvéttel és bizalommal nem viszonoznunk nem szabad. (...) Az első előadás egész jövedelmét azonfölül a Szegednek dicsőségére válandó Dugonics-szoborra adja."447

A Híradó jóvoltából a bérletek árát is ismerjük. A havi bérlet - ez 18 előadásra szól - fölszinti páholyokra 26 frt 50 kr., emeleti páholyokra 21 frt. és zártszékre 5 frt 25 kr. A kaszinó felhívására a közönség szinte az egész színházat kibéreli. Úgy tűnik, Molnár sorsa a következő szezonra biztosítva van.

Molnár 45 tagú társulatával szeptember elején vonul be Szegedre. Megérkezésük kapcsán szeptember 9-én a következő rövid tudósítást olvashatják a szegediek a Híradóban: "Szeptember 5-én Molnár Györgyék a városháza és a kaszinó előtt néhány gyönyörű új magyar népdalt énekeltek, nagyszámú hallgatóság kíséretében. (...) A városházától a kaszinóig a Szózat, majd Kölcsey dicsdala énekeltetett." Néhány nap múlva, szeptember 13-án pedig ezt: "a megyefőnök kéri a fiatalságot, hogy ne énekeljen és demonstráljon az utcán és mindent kerüljön, ami által a közcsend megzavartaték és a kedélyek nyugtalaníttatnának. Ellenkező esetben kénytelen lesz kötelességének eleget tenni."

Mi történhetett Molnárék érkezésekor, hogy a megyefőnök valósággal megfenyegeti a szegedi ifjakat? A választ Molnár emlékirataiban találjuk meg.

"A színtársulat az első előadás előtti estvén Szegeden is nagy beköszöntőt tartott az utczákon. V. Kovács József új­ra kipakolta a csupa hazafias drámákat hirdető színla-­pokból a társulat lobogóját és magasra tartva megindult vele a városháza felé, követve a színtársulattól s a színházi népzenészektől az öreg Erdélyi prímás vezérlete alatt, apja mellett a kis Náczi is lelkesült villogó szemekkel húzta már az indulókat.

Roppant tömeg gyűlt össze a városház terén és óriási éljenekkel reszkettette meg a levegőt; a szegediek tudták a szózatot s a Kölcsey-hymnust és a színészekkel együtt harsogták; égre törő lelkesedéssel hangzott végig a városon az "itt élned és halnod kell" (...) s amint a Rákóczy-, Kossuth- és Klapka-induló, meg a szózat hangoztatása mellett végig vonult a városháza terén, a Kárász utczán és a búzapiaczon (...) a népáradat mint dagadó tenger nőtt és hullámzott Szeged utczáin, a csöndes üdvözlő szerenádból politikai tüntetés lőn. (...) Le a kétfejű sasokkal zúgott egyszerre föl a vészes jelszó (...) s fél óra alatt Szeged minden kétfejű sasa széttépve, széttaposva a földön hevert. (...)

Szép József. Népszínműénekes színész. Szelíd, józan természetű, érzékeny lelkű ember és igen jó pályatárs. Mint színész nem éppen kiváló, de élvezhető volt.

Simonyi Károly. Magas, sovány ember. Játszott drámai szerepeket is, de leginkább komikumot, mert úgy beszélt, mintha mindig náthás lett volna. Ujjain nagy gyűrűk, kezében nagy tajtékpipa, ezekkel emelte tekintélyét. Parasztszűrben járt, s agglegény volt. Legeredetibb volt nyári magyar nadrágja; ez vitorlavászonból volt és a mosások folytán összement.

Beődi Gábor. Gyakorlott modoros színész, melegszívű ember. Gyorsan tudott tanulni.

Virág Gyula. Kedves, jóízű komikus, igen jószívű ember. Legjobb volt zsidó szerepekben, de egyéb szerepeiben is igen kedvelték zuborgó kedélye és ötletességéért. Egyik nevezetessége, hogy gyermekkorában a nagy Petőfi megverte.

Vincze János. Zömök, középtermetű, szélesmellű, erős, öblös tenorhangú népszínmű- és operett-énekes - hiányos műveltségű, de bőkedélyű, eredeti egyén. Színpadon szeretett nőket játszani és nagyon mulattató volt.

Bényei István. Fiatal drámai szerelmes színész, szertelen becsvággyal. Tettvágyó, erőszakosan is alkotni akaró egyéniség. Kár, hogy több volt akarata, mint szellemi ereje. Sokat tett üdvöset és károsat. Folyton vajúdott és szült épet és torzat egyaránt.

Szépné Mátray Laura. Drámai szende és vígjátéki színésznő. Mint színésznő, és mint nő egyaránt érdekes. Nemcsak Szépné, de szép nő is volt. Magas, karcsú termet, nagy őz szemek. Számtalan drámai szerepe mellett előszeretettel játszotta vígjátékokban az úgynevezett nadrágos női szerepeket is.

Molnár Györgyné Hetényi Laura. Eleven, tűzrőlpattant népszínműénekesnő.

Harmath Emma. Fiatal népszínmű- és operett-énekesnő. Kisded termet, hosszas ábrázattal.

Libera Gizella. Kisded termetű, csinos leányka, drámai és vígjátéki színésznő.

Szöllősy Piroska és Rózsa. Szöllősy Szabó Lajos táncmester leányai. Piroska kisded termetű, a csacska szobacicusokat adta, míg Rózsa szép, karcsú termetű drámai szende volt."

Íme Molnár társulatának vezető színészei - ahogy Kassai Vidor látta őket!449

A színháznak és művészeinek számos jeles támogatója akad a városban. Sajnos, Kempelent, a Szegedi Híradó főszerkesztőjét, a teátrum nagy patrónusát - mint Molnár is írja -, lévén a tüntetés főhangadója, letartóztatják és Josef­stadtba, rabságba viszik. A többiekről beszéljen maga a direktor.

"Zsótér Andor, Keméndy Nándor, a kis Petőfi - Nagy Sándor buzogtak a szegedi színház ügyéért és jártak elől nagy példákkal. Keméndy neve összeforrt a szegedi magyar színüggyel, ha ő kezébe vette a bérlet-ívet, az egész idényre kiabonírozta az összes páholyokat és java zártszékeket. (...) Nagy Sándor a lapban buzdított hatalmas tollával, színházi czikkeivel; Zsótér Andor (...) a drámai előadások, a drámai színügy és irodalom pártfogására agitált, ő maga két páholyt tartott egész idény alatt és folyton vendégelte a társulat kitűnőbbjeit."

A zajos bevonulást követően, szeptember 7-én a Bánk bánnal megnyitják az 1860/61-es téli évadot. Az előadás bevételét a társulat - mint azt korábban bejelentette - a Dugonics-szobor javára ajánlja fel. Következő előadásukon 9-én, Szigligeti: Pünkösdi királynéján "a 44 páholy közöl csak egynéhány népesedett meg, a többi üres volt, mint erszényem" - írja a Szegedi Híradó recenzense. És így van ez a többi napokon is, hiába tűzik műsorra Jókai, Szigeti vagy Szigligeti népszerű darabjait. Pedig az előadásokra nem lehet panasz. "Be kell vallanunk, hogy e társulat az őt megelőzte hírre méltó, mert összevágóbb előadásokat mi szegediek színpadunkon még nem szemlélhettünk" - állapítja meg a Híradó, és nyomban felteszi a kérdést: "közönségünk pártolja-e a magyar színészetet úgy, miként azt a nemzeti becsület, e város tekintélye igényli? Nézzük az első előadást, mely nemzeti nyelvünk egyik apostola, Dugonics részére állítandó emlék tőkéje gyarapítására adatott s mely előadás egész tiszta jövedelmét az igazgató e célra átengedte, ezen előadásra a közönség igen-igen gyéren jelent meg. (...) Következett a második előadás a Pünkösdi

társaság. A 40 éves direktor kiváló jellemszínész, a Shakespeare-szerepek avatott alakítója, a hatás jó ismerője. Ezért is kezdik október 5-én Szigligeti népszerű darabjával, a II. Rákóczi Ferenc fogságával előadásaikat. S lám, Fortuna istenasszony kegyes hozzájuk, a vásárra összesereglett emberek tömegesen látogatják a színházat. Nagy tetszést arat opera és quodlibet estjük, ám legnagyobb sikerük egy történelmi drámához, a Görgey Artur avagy Világos végnapjaihoz fűződik. Szerzője Dálnoki Gaál Gyula intrikus és jellemszínész. A darabot röviddel szegedi bemutatója után betiltják, ám Németországban és lengyel földön még sokáig műsoron marad! A társulat mindössze hat előadást tart, azután tovább utazik a városból.

Az év folyamán nem csak Szegeden, hanem országszerte is megszaporodnak a hazafias érzést serkentő, nemzeti öntudatot növelő, az elnyomók ellen lázító darabok és színházi előadások. Ezért a helytartótanács leirattal fordul a polgármesterekhez:

"A jelenlegi válságos körülmények között olly színművek tűntek fel és színpadi előadásra kerültek, vagy már az előtt létezett színművek olly irányba átváltoztattak, mellyek rakonczátlansággal és pajkossággal telve, a törvényes rend fentartása kívánalmairól megfelejtkezve, a kormány közegei ellen gyűlöletet szítanak, és a multat elferdítve, vagy kárhozatos körülményeiben igazolni törekedve a megindult politikai szenvedélyek árját még magasabbra korbácsolni iparkodnak." Ezeket a műveket és előadásokat "személyes felelősség terhe alatt" el- illetve be kell tiltani!

A szegedi városi Rendőri Bizottság - nyilván a Dálno­ki-­darab hatásától megriadva - még félreérthetetlenebbül fogalmaz: "olly darabokat, melyek az 1848/9 hadjáratokra vonatkoznak, vagy melyek élő személyeket ábrázolnak, színpadra vitetni semmi ürügy alatt meg ne engedjenek."459

De nem csak a komédiásokra köszönt rossz világ, a szabadelvű polgárokra is nehéz napok várnak. A főispáni helytartó leváltja a hazafias gondolkodású Osztróvszky József polgármestert a hozzá hű hivatalnokokkal együtt, s helyükre Bécs-barát városvezetőt és tisztviselőket ültet. Az alig megenyhült politikai légkör ismét fagyossá válik Szegeden is.

Talán ez az egyik oka annak, hogy télre nem érkezik társulat a városba. A másik az, hogy Molnár ígérete ellenére októberben nem tért vissza Szegedre, hanem szeptember 14-én, a fővárosban megnyitotta a Budai Népszínházat. Ám arról, hogy a következő téli időszakot Budán tölti, Szigeti Imre soproni színigazgató már júliusban értesült, és nyomban jelentkezett az üresen maradt színház bérletére. Azt azonban nem kapta meg. Állítólag már odaígérték egy német társulatnak. Kinek? Senki nem tudja! Mert az állítólagos együttes nem érkezik meg. Így azután a bódészínház egész télen át lelakatolt ajtókkal árválkodik.460

1862. február 15-én a Szegedi Híradóban jelenti be Szigeti Imre, hogy "42 tagú drámai társulatával március első napján megkezdi működését." Bár a bérletezésben Kemén­dy Nándor is segít, a "szervezés" gyengén sikerül. Alig néhány páholyt és zártszéket jegyeznek csak elő. A direktor egyedül a napi jegyvásárlásban reménykedhet. A tartózkodás érthetetlen, hiszen a társulat kitűnő erőkből áll.

Az igazgató, a 31 éves Szigeti Imre - Szigeti Józsefnek, a Nemzeti Színház kitűnőségének testvéröccse - minden szerepkörben otthon van. Rutinos színész, ám kezdő igazgató. A színházi legenda szerint, 1860-ban 100 000 Ft-ot örökölt, és nyomban úgy döntött, a pénzt színigazgatásba fekteti. Társulatot szervezett és Győrött igazgatásba fogott. Gazdag díszlettára és gondosan összeválogatott ruhatára híres a szakmában. Felesége Hirtling Mari naiva és társalgási szerepekben jeleskedik. Nevesebb tagjai közé tartozik Odry Lehel, aki igen kanyargós úton jut el Thália templomáig. A gimnázium elvégzése után vaskereskedő tanonc lesz Baján, majd Bécsbe megy, hogy magánúton könyvelést tanuljon. Ott figyelnek fel gyönyörű baritonjára és rábeszélik, tanuljon énekelni. Hazatérte után Molnár György­höz szerződik, Pécsre, énekesnek. A társulattal Gyulára is elvetődik, ahol Szamosy Elek, Munkácsy mestere festeni tanítja. Most még csak 25 éves. Később majd a Nemzeti Színház operaénekese lesz, ő írja Erkel operájának, a Brankovics Györgynek librettóját, és az ősbemutatón a címszerepet is elénekli. A 23 esztendős Angyal Ilka földbirtokos apja mellől állt a komédiások közé. A népszínművek nyelves, minden lében kanál nénémasszonyaiban országszerte utolérhetetlen. Később maga is ír népszínműveket. Közülük a legmaradandóbb Az árendás zsidó

lesz. Tamássy Józsefet a szekundák irányították a színészet felé. Nemesi származású apja a tanulni nem akaró gyereket iparosnak adja. Inaskodott, mint pék, molnár, lakatos, szűrszabó, míg végül színésznek szökik, s Marcaliban beáll Szuper Károly társulatába. A Bach-korszakban a kemény nyakú, szilaj magyar fiatalembernek sokszor meggyűlik a baja a zsandárokkal. A daliás termetű, tüzes szemű, szép hangú, tehetséges színészt néhány esztendő múlva majd a Nemzeti Színház Pestre csábítja, ahonnan - megnyitása után - a Népszínházhoz szerződik át, Blaha Lujza partnerének.

A társulattal "pályázik" Kölesi Antal és családja is. Az apa színész és színpadi festő, az anya, Kölesiné Ponti Lujza a kórust erősíti. Velük van Kölesi fogadott leánya Lujza is, aki 12 évesen már kisebb szerepeket alakít. Fiúkat is ügyesen játszik, így már korábban sikere volt Szigeti József-Egressy Béni a Szép juhász című népszínművének kisbojtárjaként. Ő később majd Blaha Lujza néven lesz "a nemzet csalogánya."

Február elején, vagy talán korábban, Szegedre jön a városban már ismert Várady família. Az asszony, Németh Emília ismét gyermeket vár. Várady Ferencet, a kiváló jellemszínészt - mivel a színi pályán három azonos nevű is működik - a szakma megkülönböztetésül a "becsületes és malacpecsenyét kedvelő" jelzővel ruházta fel. Különben Várady arról is nevezetes, hogy debreceni szerződése idején az éppen ott színészkedő Petőfi Sándor lakótársa volt. A házaspár példás családi életet él. Hosszú házasságuk alatt született 12 gyermekükből 6 később a színi pályát választja. Köztük lesz a február 7-én világra jött Rózsa is. Rózsa tehetségesebbnek bizonyul későbbi élete során, mint az ugyancsak Szegeden született bátyja, Ákos. Szende és naiva szerepeket fog játszani, ám igazi képessége majd szubrett szerepekben bontakozik ki.

A társulat március 2-án kezdi meg előadásait Szigligeti - Szerdahelyi népszínművével, A csikós-sal. Az Andris bojtár szerepét adó Tamássy egy csapásra a szegediek kedvence lesz. Sajnos, csak kevés szegedinek, mert hiába jók az előadások, a közönség elmarad róluk. Ennek ellenére Szigeti márciusban fontolóra veszi egy újszegedi színkör építését, de siralmasan üres kasszáját látva, feladja tervét.461 Miután a bevétel továbbra sem nő, a színigazgatók

Géza basszista, és a színészek közt ott van a szegedi színház későbbi igazgatója, Aradi Gerő, a neves társalgási színész is. A mintegy 30 tagú trupp legkülönösebb figurája Krasznay Mihály. Művészként nem jelentős, ahogy a színi szakmában mondják: vendéglői színész, utolérhetetlen anek­dotázó. Francia emigráns őseinek nevét, a Franois de la Mouche-t Mustárdyra magyarosította, ám mivel Krasz­nán született, művésznévnek a Krasznayt használja. Szereti megjátszani az arisztokratát. Vakító fehér bőrkesztyűt hord, délutánonként vékony sétapálcáját pörgetve a piactéren sétál, s jobbra, balra köszönget. Néha leereszkedően megáll, szót vált valakivel, azután beül a kávéházba, ahol az előadásig múlatja az időt.

Annak ellenére, hogy a társulat repertoárján jobbára operett és opera szerepel, prózai előadásaik is jó színvonalat képviselnek. Aradról mégis üres kasszával, a csőd széléről menekülnek Szegedre, remélve, hogy itt majd rendezik zilált anyagi helyzetüket. Mivel tudomásuk szerint a városban már hosszabb ideje nem tartottak opera-előadásokat, gyors egymásutánban mutatják be Donizetti, Verdi, Weber és Meyerbeer műveit. Ám a közönséget még ez a szokatlanul gazdag választék se csábítja be a nézőtérre. Ekkor némi bevétel reményében április végén három előadásra Szabadkára mennek.

A Híradó eddigi működésüket így foglalja össze:

"Az első színibérlet néhány napi deficittel, melyet az igazgatóság jól kiszámított bérletszünetekkel iparkodik helyreütni, nemsokára lefolyik. Mint halljuk még csak egy bérletet tervez a társulat aztán tovább utazik. Hogy télire ismét visszakerüljön, úgy hisszük, a közönség ezutáni pártfogásától függ, melynek kinyerésére az igazgatóság mindent véghez fog vinni. Az eddigi működéssel (...) meg lehetünk elégedve s ennél, kivált ha drámai tagokban erősbül, jobbra jelenleg nem számíthatunk." Majd gúnyosan fűzi hozzá: "Halljuk, hogy városunkban él egy színházi bizottmány is, működése vagy hatása körét eddig még nem ismerjük. Nem is adja mostanában létezésének jelét..."468

Szabadkáról visszatérve, május 2-án ismét Offenbach operettel, a Fortunio dalával folytatják előadásaikat. Ezúttal több próza és népszínmű is szerepel műsorukon, amire három magyar operát is felvesznek. Május 10-én Doppler Ferencnek, a tehetséges fuvolaművésznek Ilka és a huszártoborzó

című zeneművét mutatják be. A Hölgyfutár írta az 1849. december 29-iki, első előadása után: "Hosszú bírálatot nem akarunk írni zenéjéről, (...) de annyit mégis elmondunk, miszerint a magyar elem túlnyomó benne s a hangszerelés igen szerencsés. Mindamellett nincs elárasztva túlságosan hatás utáni kapkodással. Dallamszerű igen sok van benne s többszöri hallás után bizonyára még több előnye fog kitűnni." Az abszolutizmus éveiben, mint a remélt szebb magyar jövő hangja szólalt meg időnként az Ilka. Május 14-én a Hunyadi László dallamai csendülnek fel, majd 16-án A kunok, Császár György operája kerül színre. A szabadságharc első esztendejében, szeptember 16-án bemutatott műről ezt írta az egyik lap: "A zeneszerző mindent elkövetett, hogy hatni tudjon a hallgatóra és annyi cukrot zúdított reánk, hogy féltjük tőle a gyomrunkat. Ó, ti fiatal zeneszerzők, nem tudtok, vagy nem akartok másképpen írni? Császár ellesett egyes hatásos eszközöket Donizettitől és Verditől, ezeket meghintette paprikával és azt hiszi, hogy magyar zenét írt." Az új magyar opera ennek ellenére tetszik a közönségnek, állandó műsordarab marad, és szinte reprezentatív ünnepi darabnak tekintik a két haza minden operát adó színházában, így Szegeden is. A direkció közönségcsalogatónak még egy pesti "Lát és géptani" mutatványosnak is helyet ad, de a nagyérdemű erre se kíváncsi. A hihetetlenül nagy aszály elveszi az emberek kedvét a szórakozástól. A színház vezetői ezért május 24-étől egy hétre ismét Szabadkára mennek át.

Május 31-én Moliere Don Juanjával folytatják szegedi szereplésüket, majd a Lammermoori Luciában, A truba­durban és A sevillai borbélyban mint vendég, Dalnoki Róza a berlini udvari színház tagja lép fel. Flotow: Márta és Halevy: A zsidó nő című operái mellett Offenbach több művét is műsorra tűzik, vagy úgy is mondhatnók: szaporítják az operettek számát. Hiszen egy korabeli mondás szerint: "Auber az operett ajtaja előtt állott, Hervé kinyitotta és Offenbach besétált rajta." Offenbach operettjei azonban többségükben igen erős társadalomkritikát is tartalmaznak, ezért kedveltek a politikai helyzettel elégedetlen közönség körében. "A párizsi zenés újdonság importja burkolt Bécs-ellenességet terjeszt" - írja Molnár Gál Péter A Latabárok című könyvében. - "Nem mentes némi bonapartista franciabarátságtól sem. Hazafiassága abban rejlik

nem mutatkozik." Nem csoda, ha bérleti előadásaikat lejátszva, október 11-én az Orpheus a pokolban-nal, Offen­bach operettjével befejezik a turnét, és valósággal elmenekülnek Aradra.

Távozásukkor a helyi lap mentegetődzve állapítja meg, "hogy nincs egyetlen vidéki város Magyarországon, mely egy színtársulatot biztosítani tudna. A színtársulatok ide s tova vándorlása e mellett bizonyít. A téli idényt kivéve valódi nyomorgás Thália vándor papjainak élete. (...) Nem lehet tehát rossz néven vennünk Latabártól, hogy repertoirejából a dráma hiányzott, sőt miután az új operettek s a francia színműirodalom divatos újabb termékeivel bővelkedett; érdemül róhatjuk föl neki, hogy nem tette ki hiú kisérleteknek társulata erejét. Latabár mindenesetre egyike a legjobb színigazgatóknak, a társulatábani rendet és igyekezetet s az előadások körüli pontosságot lehetlen el nem ismernünk. A tagok többnyire ifjak s van köztük egy pár figyelemre méltó szép tehetség."470

Hogy mennyire játszott közre a közönség távolmaradásában az is, hogy - az aradi ítészek összevetése szerint - az előttük fellépő Szabóék "drámai, operai és operetti személyzete hasonlithatlanul jobb erőkből állott", ma már meg nem mondható. Csak a tény biztos: Latabár Szegeden 1863 őszén anyagilag megbukott!

Néhány héttel később, november elején mégsem e bukásról, hanem egy tragikus színészsorsról beszél egész Szeged. A november 7-én megjelenő Szegedi Hírlapban áll a megdöbbentő hír, hogy "Döme Lajos agg színész, mint egy Szabadkáról vett levélből értesülünk, nem találván beteg neje s gyermeke táplálására semminemű forrást, a szabadkai városerdőben golyó által vetett véget terhes életének. A boldogtalan, ki egyik legrégibb harcosa volt a színművészetnek. Távozása előtt hozzánk jött tudakozódni valamely közelben lévő színtársulatról, hogy ahhoz szegődjék; panaszkodott, hogy sem Szabó, sem Latabár nem fogadta be társulatába, mert helye be volt töltve. (...) Az agg színész büszke koldus volt; azt a nehány forintot, melyért e lap útján köszönetet mondott, tudtán kívül szereztük össze számára."

Az emberek a maguk nyomorúságát is elfeledve, értetlenül állnak az eset előtt. Hiába adták össze utolsó krajcárjaikat? A két színigazgató vajon miért nem segített a

mint egy kicsinyben elénk tárja, addig más részről nyelvünket fejleszti, ízlésünket nemesíti, követendő jellemeket mutat, s így a nemzeti közműveltség hatalmas tényezőjévé válván, róla leginkább elmondható: hogy mulattatva oktató iskola. (...) Szeged értelmesebb közönsége fájdalommal nélkülözte a legközelebb lefolyt másfél éven át megakadt színházi előadások hiányát. Ámde ennek elmaradása leginkább a közbejött országos ínségnek volt tulajdonítható, mely kiválólag a magyar alföldet s így városunkat is sújtván, mindeneknél előbb való volt az éhinség meggátlása és testvéreink megmentése."

A szerző ezt követően bejelenti, hogy "Szeged város művészetszerető hölgyei és férfiaiból egy állandó színügy-biztosító egyletet" szándékoznak alakítani. A Szegedi Híradó július 30-iki száma már "A szegedi színügybiz­tosító-egylet alapszabály tervezetét" is közli. Ez kimondja: "a hazai színművészetet pártoló hazafiak (...) célja a hazai színművészetet Szegeden évenkint nehány hónapon át közös erővel biztosítani, s ezáltal a műizlésnek nemzeti iránybani nemesítését terjeszteni." Az alapszabály tervezet 25 pontja közül a legkülönösebb a 19-ik, melyben az áll, hogy az egyleti igazgatók "jelen vannak minden próbán, a művezetővel egyetértve felügyelnek a rendre; a hanyagokat ép úgy, mint a szorgalmas színészeket följegyzik, és a választmánynak bejelentik. A rendellenes tetteknek személyes befolyásukkal elejét veszik. Ellenőrzik a művezetőt, a színészeket, sőt a zenészeket is. A hiányokat jó idején pótoltatják. Befolynak a játékrend készítésébe és szereposztásba. Főleg pedig ügyelnek arra, hogy szerződésbeli kötelezettségeit kiki pontosan teljesítse, s azok határait át ne lépje. Szóval ők őrködnek a választmány határozatainak és utasításainak pontos végrehajtása, és az egylet anyagi és erkölcsi érdekeinek megóvása fölött, s a tapasztaltakról a választmánynak időről-időre jelentést tesznek."

A fentiekből is látszik, hogy a jó szándékú tervezet egyáltalán nem életszerű. Mintha egy önképzőkör működésének szabályait akarnák a hivatásos színtársulatokra alkalmazni. Vajon melyik színigazgató engedne beleszólást a műsor összeállításába, a szereposztásba, vagy - mint azt a 18. pont kimondja - a tagok szerződtetésébe? Ezzel együtt tiszteletre méltó a törekvés, amit a 6. pontban így fogalmaznak meg:

"Az egylet feladata, hogy Szeged városa részére, az évenként rendesen október hó közepétől nagyhétig terjedő színi idényre, pályázat útján a legjelesebb színészeket és színésznőket megszerezni drámára, népszínművekre és ope­rettekre, s ez által egyrészt a színi közönség műigényeit lehetőleg kielégíteni, másrészt a szerződtetett színtársulat anyagi állását egyletileg biztosítva, a különbeni pénzügyi hullámzásoktól megóvni."

A szándék komolyságát jelzi, hogy szeptember 2-án Vadász Manó, a város egykori polgármestere, jelenlegi főbírája, a kaszinói színügyi bizottmány elnöke beadvánnyal fordul a városi tanácshoz. Az irodalmi igénnyel fogalmazott írásban - nem véletlenül került színre 1833. október 20-án színműve a Virginia, a borzasztó bírói ítélet véres áldozata - felsorolja a színház működtetésével kapcsolatos gondokat, és a már elért eredményt: "sikerült a színháztulajdonosok készpénzbeli járandóságaiból habár csak egy harmadrészt is lealkudnunk - ez által minden egyes idényre 500 ftot takarítván meg -; és a zárt székeket egy közép bejárás nyitásának kieszközlése által legalább hozzáférhetővé tennünk." Ám a még fennmaradt kiadások is tetemesek:

"A színháztulajdonosoknak jár - a lealkudott 1/3 részen kívül -

kész pénzben még az egész idényre 1000. -

A nőegyletnek a telek használatáért minden előadásra 3 f. 15 kr.

tehát a hat havi idény alatt 120 előadásra 378. -

A Mayerféle házból bérben bírt öltöző szobákért évenként 140. -

Összesen: 1518. -

Megjegyezvén miszerint ezen összegben a színháztulajdonos urak által bírt két ingyen páholy használata által elvont bevétel - 312 ft idényenként - bent nem foglaltatik.

A meddig más alsóbb rendű városok részéről a színház évi rendes subventioval segélyeztetik; addig Szegeden, eme legnagyobb provinciális városban a színészet még a tehercsökkentés kivitele után is minden idényre 1518 f. rendkívüli teherrel terheltetik."

Ezért javasol "a helybeli színügy segélyezése céljából - addig is míg állandó színházra tehetendünk szert évi segélyül legalább is 600 ftot (...) a város pénztárából kiutalványozni."473

Néhány nap múlva a tanácsülésen "Bainville József mérnök és építőmester a városi tanácsnak egy állandó színházépület tervrajzát mutajta be." A mérnök úr különös szegedi figura. Ő az, akit Dáni Ferenc tanácsnok javaslatára 1849. május 4-én a szépítő bizottmány azzal bíz meg, hogy "a város egyenezése és rendezése alapjául szolgáló új tervet" készítse el. Az akkori jegyzőkönyv szerint Bainville "olasz mérnök s építőművész." Mindkét gyermeke - az 1860-ban született József és az 1864-ben világra jött Emília is - majdan Thália papjai közé áll.

A jó hír úgy látszik szárnyakon jár a színigazgatók között, mert az 1864-65-ös téli szezonra Szuper Károly és Latabár Endre is pályázik. A színházat az utóbbi nyeri el, akinek novemberben ki is fizetik a Vadász Manó indítványozta szubvenciót - igaz, " a városi pénztár szűkös állományára" hivatkozva csak a javasolt összeg felét, 300 ft-ot, de ezt a pénzt a következő évre is kilátásba helyezik.474

Latabár szeptember 21-iki előzetes jelentése szerint 45 tagból álló dráma-, népszínmű- és operettegyüttessel érkezik, és 18 előadásból álló, hat bérletre hirdet előfizetést és hetenként egyszer, pénteken szünetet tart. Az előadásokat október 1-jén, Szigligeti A lelencével kezdik a részben átalakított színházban. Ugyanis a zártszékekhez - mint azt Vadász Manó jelezte - középen tágas bejárót létesítettek, és a nézőteret csinosabbá tették. Így az ülések ugyan kényelmesebbek lettek, de jelentősen lecsökkent a számuk. A színi szezon iránti bizalmat jelzi, hogy "a színházi sercsarnokot új bérlő, Wagner György fogja működtetni." Az első hónapban Offenbach és Szigligeti mellett, eddig nem ismert, vagy keveset játszott szerzők művei is színre kerülnek, közöttük Labiche bohózatai, Dumas drámái és Suppe operettjei.

Az operettek alkalmával a színház általában megtelik, ám a többi műfajnak a bérlőkön kívül alig van közönsége. November elején rosszallóan jegyzi meg a sajtó, hogy "a színfalak állapota méltán ad panaszra okot a színházba

járó közönségnek. Legalább valami olcsó festékkel mázolják be a színfalakat" - tanácsolják a direktornak.

Ám Latabárnak most elsősorban a kasszára van gondja, amely már-már üres. Prielle Kornélia vendégjátékától reméli feltöltését. A művésznő november 5-én A kaméliás hölgyben kezdi háromnapos vendégjátékát - bérletszünetben. A kaszinó választmányánál ezzel be is telik a pohár. A lapban rövid közlemény tudatja, "hogy azon egyetlen páholyról is, melyet a színházban bérelt, kénytelen lemondani, miután a bérletfolyamban előadott hitvány darabokat, hiányos előadást végignézni kedve senkinek sem akadt. (...) Ez a szív- és észképző intézet egy mérték fölött indolens igazgató kezében valóságos zsibvásárrá fajult. A közönség meleg pártfogását azzal akarta Latabár úr meghálálni, hogy egy 18 előadásra szóló bérlet alatt 14 bérletszünetet adott, hogy a bérlőknek a legsilányabb darabokat dobta oda, hogy folytonosan kánkánnal vendégelt s hogy díszletekre egy garast sem fordított, hanem piszkos rongyokkal akart az illusióra hatni."

Vonatkoztassunk el egy pillanatra a "közlemény" valóságtartalmától, és csak a hangnemére figyeljünk. A sértő, lekezelő stílus jelzi, hogy a színész a század második felében is csak megtűrt személy. Tanulságosak Gregus Ágost 1865-ben írt gondolatai:

"Mostoha a színész iránt a közönség melyet elbájol. Nem jut eszébe, hogy az áldozó pap Thália templomában egyszersmint áldozat s voltakép önmagát áldozza fel. (...) Hát még színházon kívül hogyan bánnak a színésszel. A színházban megtanulunk tőle nemesen érezni, az életben pedig idegenkedünk tőle. Most már csak idegenkedünk tőle, régebben megvetettük és üldöztük. (...) Még csak közel múltnak mondhatjuk az időt midőn a zsidó, czigány és komédiás a tisztesség hiányának egyenlő fokán állottak. (...) Pedig a nemzeti művelődés nagy munkájában a színésznek fontos szerep jutott. A magyar színésznek pedig kétszeresen fontos; mert neki a művészi és nemzeti czél mellett még külön, nyelvbeli czélja is van mely művészi és nemzeti egyaránt: művészi a mennyiben a színészet a nyelvet mívelni s csinosítani, és nemzeti a mennyiben megkedveltetni s terjeszteni igyekszik."475

A megbántott direktor a Szegedi Híradó december 3-ai számában egy "Nyilatkozat"-tal válaszol a szokatlanul

arrogáns közleményre. "Panasz, hogy sok - de nem 14 - bérletszünetet adtam egy hó alatt; méltóztassanak a színlapokat megtekinteni, némely vasárnapokat kivéve, (...) nem fogja senki a bérletszünetet olvashatni" - írja Latabár -, "hogy pedig Prielle Cornélia, sem semmiféle tekintélyes művész sehol a világon bérletben fel nem lép, annak én oka nem vagyok, a művészetet Páristól az északi s déli sarkokig meg kell fizetni s meg is fizetik; de egy szegény igazgatótól azt várni, hogy 1600 forintos havi fizetése mellett 1000 forintnyi bérletből - miből nagy részt a heti színházi költségek fedezésére kell fordítania - még a művészeknek ajánljon tantiemet, csakhogy bérletben lépjenek fel, kívánni képtelenség, ez sehol sincs, de nem is lehet. (...) Továbbá panasz az is, hogy a díszletekre semmit sem fordítok - de igen, a darabokhoz megkivántató díszleteket nemcsak eddig megfestettem, de jelenleg is nagyban festetek, két festővel és egy gépkezelővel rendelkezhetvén, de hogy egy 1490 forintos színházban, a színházhoz tartozó s véglegesen is itt maradandó díszítményeket én festessem meg, tőlem követelni agyrém. Panasz az is, hogy rossz és ócska darabokat adatok, (...) két havi működésem alatt 20 egészen új színművet és hat egészen új operettet s bohózatot adtam. (...) Engem nem vádol lelkiismeretem, hogy nem úgy jártam el kötelességemben itt is mint mindenütt."

A mind nagyobb pénzzavarral küzdő direktor nyilvánvalóan fut a pénz után. Az eddig a pontos gázsifizetéséről híres Latabár most rendszertelenül fizet, ami a tagok körében elégedetlenséget, csaknem lázadást eredményez. A kialakult helyzeten csak a vendégnek hívott Molnár György érkezése segít. Jelenléte megszilárdítja a fegyelmet és behozza a közönséget. Vendégszereplése alatt, egyebek mellet, két híres szerepét, Szapáry Pétert és Moliere-t is eljátssza, valamint megegyezik Latabárral arról, hogy tavasszal színre állítja a Budai Népszínház sikerdarabját, Az ördög piluláit.

Molnár távozása után az 1865-ös esztendő üres házakkal köszönt a balvégzetű társulatra. Pedig a direkció mindent elkövet a publikum visszahódítása érdekében. Meghívja a neves énekest, Füredi Mihályt, de január 7-i dalestje teljes érdektelenségbe fúl. Klischnig pantomimművész A majom és vőlegény címmel tartott idétlenkedése pedig csak azt eredményezi, hogy "a közönség meggyőződhetett,

vén majom a mímus." Az ideiglenes színügyi bizottság látva, hogy "a körünkben működő színtársulat jelenleg a legsanyarúbb körülmények közt teng", segédkezet nyújt és január 26-án bérletek vásárlására szólítja fel a szegedieket. A kérés visszhangtalan marad.

A bajból ismét Molnár rántja ki egykori igazgatóját. Ezúttal is egy híres alakításával, Szigligeti drámájának, a Gritti Lajosnak címszerepével kezdi vendégjátékát. Molnár fellépései, Suppe meg Sullivan operettjei be is csalogatják a korábban elmaradt közönséget. S míg a neves vendég este színdarabok hőseinek bőrébe bújik, napközben Az ördög pilulái előkészületei kötik le minden percét. A darab körüli - Molnár irányította - reklámhadjárat már februárban kezdetét veszi. "Utcáink sarkain óriási hirdetések borítják a házakat" - olvasható a Szegedi Híradó 1865. február 2-i számában - "sőt a legtávolabbi városrész kisebb házai is be vannak tapasztva az ördög pilulái roppant színlapjával, melyeket az alsóbb osztály tömegesen betűzget s fejét csóválja. (...) Latabár színigazgató vállalkozott, hogy Buda után minket is meg ismertessen ezen oly annyira kikürtölt látványossággal, még pedig az eredeti, a párisi, budai berendezés hűsége és pontosságával, mely mint halljuk nem csekély áldozat és költségbe kerül. A gépezetek, jelmezek, számtalan virág és egyéb díszítményeken több iparos városunkból már hetek óta dolgozik. (...) A próbák Molnár felügyelete alatt szigorú pontossággal tartanak. A szerepek igen jól vannak kiosztva. A szakaszok végén lévő rövid balletekben egész sereg apró leány fog táncolni, s különféle csoportozatokat képezni. Ezek is, a szereplőkkel együtt, a legnagyobb kedvvel és vidorsággal végzik gyakorlataikat. Szóval az ördög pilulái sokat ígér. Hanem egy kissé bíz borsos lesz, (...) a bemeneti árakat, melyek a rendes árak kétszerét is meghaladják túlságosoknak tartjuk."

De mi is ez Az ördög pilulái? Lényegében az egész egy csacska és együgyű tündérmese, Offenbach és más francia zeneszerzők muzsikájával átszőve. Seringuines spanyol gyógyszerész leányát, a szép Izabellát a gazdag, de öreg Don Sattinezhez akarja adni. Izabella azonban egy szegény festőbe, Albertbe szerelmes, akivel egy éjjel megszökik. A felbőszült atya rendőrökkel üldözteti a fiatalokat, akiket a Bohóság istennője oltalmába vesz, s az üldözőket pilulái segítségével képtelenebbnél képtelenebb helyzetbe sodorja.

"Ám igazában nem is a cselekmény a fontos" - állapítja meg Sándor Attila "Az ördöngös pilulák" című írásában. - "Sokkal inkább a látvány, mivel az előadás boszorkányos trükkökkel van tele, ami akkoriban kuriózum, és a biztos siker záloga volt. Van benne görögtűz, gumiember, világító szemű szörnyek, gnómok, táncoló tárgyak, szétrobbanó vonat és hihetetlen átváltozások. S mindennek végén a finálé egy grandiózus kánkánba torkollik! Abban az erkölcstelennek kikiáltott és sok vitát kavart táncba, mely magyarországi karrierjét éppen ebben a darabban kezdte meg - Molnárnak köszönhetően."476

Az előadásra a színpadot átalakítják, megnagyobbítják, és hogy teljes titokban építhessék fel a speciális játékteret, a bemutató előtt néhány napra bezárják a színházat. Míg az utolsó próbák folynak, a februári hatalmas havazás miatt szánon hordják szét, még a város legeldugottabb részébe is, a vérpiros színlapokat - a kéményseprők! S a reklámhadjárat befejezéseként február 26-án - öt nappal a premier előtt - a következő felhívás jelenik meg a Szegedi Híradóban:

"Wagner György színházi vendéglős bemutatja a Szegedi Színházi Sörcsarnokban ördögös pilula étlapját! Jóízű ételek, finom, tiszta italok és az ördög piluláinak, gépeinek gyorsaságával vetélkedő pontos kiszolgálás akárhány képben."

Wagner György, aki köztudottan Szeged egyik legkiválóbb vendéglőse, s kinek szeretik kellemesen csípős konyháját, mindig hideg sörét és tüzes borát, most egy humorral és pikantériával átitatott étlappal lepi meg a szegedieket. Íme néhány "fogás" a kínálatból:

"Átváltozott pulykapaprikás Satinerrel 24 kr

Marhahúsból átbűvölt rendőr-beafsteak 26 kr

Molnár- filee pulykákkal 35 kr

1111 éves hajadon szelet 26 kr

Boszorkánygerinc piros káposztával 26 kr

Kettévágott patikárius pilula sütemény 24 kr

Latabárány 30 kr"

és így tovább, amíg mind a 19 ételféleséget fel nem sorolják.

Március 3-án megtartják a bemutatót. A siker leírhatatlan. A közönség döbbenten figyeli a hihetetlen jeleneteket, és nem hisz a szemének. A kánkánt többször ismétlik s a polgárok borzongással vegyes ámulattal lesik a tánc minden lépését - no meg a lányok szoknya alól kivillanó lábacskáit. A több mint 3 órás előadás után véget nem ér a tapsvihar. S bár sok prűd fanyalog, a kritika nem tagadja meg az elismerést.

"A siker Szegedre nézve meglepő volt" - írja a lap március 5-én -, "s nem tudjuk, mikor vitt véghez Molnár nagyobb dolgot, midőn azt Budán színre hozta, vagy most, midőn a szegedi színpad szük falai közé beszorította. Latabárban pedig - megvalljuk - épen nem hittünk volna ily hatalmas vállalkozó szellemet s miután nagyot mert, megérdemli, hogy nyerjen. A látványosságok, fényes díszletek, pompás öltözetek (csak a Bohóság istennőjének öltözetei 5-600 frtnyi értékre rúgnak) nagy balett csoportozatok, új dolgok a vidéken s a szemre nem tévesztik el hatásukat. A szereplők nagy kedvvel és elevenséggel játszottak."

Hosszú sorok kígyóznak a pénztár előtt és Szegeden lassan csak kétféle ember él: aki már látta, és aki még nem a darabot. A Szegedi Híradó szerint március 16-áig 10 000 ember váltott jegyet a darabra és április 2-áig összesen 15 alkalommal kerül színre, ami akkoriban, egy vidéki városban elképesztően nagy szám! Ám a többi előadás, Schiller Stuart Máriája, Gaál A peleskei nótáriusa, és még Suppe operettjei is üres házak előtt mennek. Amit Latabár nyert Az ördög piluláin, azt elveszíti a többi darabon. Így nem térülhet meg annak egy vagyonnal felérő előállítási költsége sem. Ráadásul utólag vita alakul ki az előadás körül. Kezdetben csak azt róják fel az alkotóknak, hogy a darab "a nép legalsó osztályában babonás hatást idézett elő", később, már a sajtó nyilvánosságát igénybe véve, bizonyos "-r." úr súlyosabb vádakat olvas Molnár és Latabár fejére.

"Mi a politikai élet vajúdásai között, az általános elszegényedés örvényéhez közel, (...) Molnárnak a derék színművésznek, nem tudjuk és nem tudtuk megbocsátani soha, hogy a Cancanok-at és Ördög pilulák-at nyomorúságunk legkínzóbb napjaiban plántálta át hozzánk" - méltatlankodik a titokzatos "-r." úr. - "Fáradozásaival nemesebb cél kitűzése és elérése által több szolgálatot tesz vala saját

magának és azon két szép szónak, melyet a budai népszínház homlokára írt. Mondjuk meg neki, hogy Gritti, Moliere élete, Robin tanár sat. szerepek nem járnak annyi fáradtsággal, mint az ördög pilulák rendezése; maradjon ő tovább is hivatását követve a nemzet szolgálatában. (...) Latabár úrnak súgjuk meg, hogy a Cancanok, Ördög pilulák s több efélék korszakában a színigazgatónak nemzetiségre és hazafiságra apellálni joga nincsen, minthogy eféle előadásokkal se nemzeti nyelvünk fejlesztése, se lelkünk művelése körül szolgálatot nem tesz."

Az íráshoz a szerkesztő nyomban kommentárt is fűz, megjegyezve, hogy "városunk egyik előkelő polgárától vettük a fentebbi sorokat." Egyetértve vele felteszi a kérdést: "vajjon a színészek vezetik-e a közönség ízlését, vagy azok engedik magokat vezettetni a tömeg ízlése által?" Azután így folytatja: "nagy közönség nézte az ízetlenséggel vastagon megrakott bohózatokat, s az igazgatót két ízben is előtapsolták. Kik? mik? nem tudjuk, mert a színházi csínyekbe nem vagyunk beavatva. Elég az ahoz, hogy a bohózatok több közönséget tudtak a színházba édesgetni, mint az elsőrangú művészek, kik nagy ritkán lekerültek a szegedi színpadra. (...) Az Ördög pilulái alkalmasint helyreütik azon veszteséget, melyet az igazgató a téli idény alatt drámai előadások miatt szenvedett. Ím az Ördög pilulái bűvös hatalmukkal tudtak pénzt sajtolni a közönségből."477

A megbántott Molnár tudományos igényű cikkben válaszol a vádakra. Leírja a Budai Népszínházban folytatott küzdelmét és feltárja, mint kellett 22 ezer forintos deficit után a hazai drámairodalomra épített koncepciója helyett, bohózatokra áttérnie. Ezután rátér "-r." vádjaira. "Én lejöttem Szegedre" - írja keserűen -, "hogy hat hónapi kenyérkeresetlenség után, mesterségem a színművészet által magamnak kenyeret szerezzek, Latabár úr - hihetőleg a jövedelmetlenség miatt elhatározá az Ördög pilulái-t Szegeden is színrehozni. Felkért tehát, hogy scenirozzam a szegedi színpadhoz, azután pedig ha tehetem, jöjjek el személyesen betanítani és az előadást vezetni; két fölléptem igen csekély, négy vendégjátékom pedig semmi anyagi sikert sem hozott. Pénzre volt szükségem, hogy magamat fen­tarthassam, Latabár úr a pilulák betanítása és veze­téseért jutalmat ígért, én elfogadám a meghívást, lejöttem,

azt hívén, hogyha már csakugyan elő lesz adva Szegeden az Ördög pilulái, talán a magamoni segítség mellett, jó szolgálatot teszek a szegedi közönségnek, melyet még a régibb idők folytán is nagy okom van tisztelni és becsülni. (...) Amikor Gritti-t játszám, éppen itt Szegeden, mint vendég, nem jött be a napi-költség sem; igaz, hogy Szapáry-ra s Moliere-re nagy közönség volt, ám ezenkívül vagy 8 bérletszámban léptem föl és nem kaptam semmit, de azért meg vagyok jutalmazva eléggé s ha szükségben nem lettem volna, bizonyára nem jövök ide az Ördög pilulái-t rendezni. (...) Amidőn kenyérről van szó a nagyszerűen szép hivatás mezején, és arról, hogy mit eszik holnap a színész, aki -r. úr, és még néhány társainak Grittit, Bánk bánt, Moliere-t, III. Richárdot sat. úgy, ahogy, de legalább igyekezettel eljátssza, és a napiköltség sem jön ki, nemhogy neki maradjon valami belőle; ott nem lehet ítélni, kárhoztatni, rendre utasítani másként, mint azzal, hogy -r. úr, és hasonló műveltségű osztálybeli köre fáradtságot vesz magának, hatással lenni és eszközölni, hogy a bérleti ívek - melyek a színészet existentiáját némileg is biztosítják, telve legyenek, hogy a színházi jegyeket kiváltsák és a Grittik Bánk bánok sat. ne üres padoknak beszéljenek; ekkor -r. úr megszabhatja a színészet működését, és ez bizonyára örömmel lesz inkább vezetője a közönségnek, mint uszály-vivője. (...) Volt egy idő, melyben demostrationak tartatott hazai színészetünk előadásait látogatni; akkor ott volt -r. úr is minden nap 4-5 zártszékkel, és ott voltak többen, sokan a felsővárosi zugszínházban, mert a német színészet Szegedre is beköszöntött, s ide akará beplántálni magát akkor a hazai színészet csupán Gritti s Bánk bán-féle előadásokat tartott, s kenyér helyett kalács volt, melyet a vendégszeretet, pátfogói-kegy fűszerezett meg s a baráti leereszkedés tett édessé, gyümölcsözővé; miért hogy nincs úgy jelenben legalább századrésznyire? ki és mi volt az oka, hogy ez összefűző láncolat közönség és színészet között oly ridegen megszakadt?" - teszi fel befejezésül a kérdést Molnár.478

Válaszában a zseniális színész-rendező világosan rámutat arra, hogy a színművészet, és különösen a magyar színművészet mennyire kiszolgáltatottja a történelmi körülményeknek és a közönség mindenkori igényének. Ezért elméletgyártások helyett a mindenkori históriai és társadalmi helyzetet kell elemzés alá vetni, ha feleletet akarunk

találni arra: mit, és miért azt játszották színházi eleink a vizsgált időben.

Latabár csődbe jutva, április 8-án véget vet az előadásoknak, és távozik a városból. A tagok egy része hátramarad, és a 19-én, önmaga javára tartott előadás bevételéből fedezi elutazása költségeit. Másnap a Híradó megvádolja a volt direktort, hogy sok hitelezőjének és a színészek egy részének adósa maradt. Latabár a Fővárosi Lapok-ban május 9-én tett "Nyilatkozat"-ában visszautasítja az állítást. "Eme nem csak igazgatói hitelemet, hanem egyszesmind az összes vidéki színészet hitelét aláásó vádakat nyíltan s egyszerűen személyem iránti ellenszenvből keletkezett rágalomnak nyilvánítom" - áll a nyilatkozatban, amely így folytatódik: - "Hivatkozom először Szeged sz. kir. városa tek. hatóságára, hogy vajjon társulatom melyik tagja, vagy városi polgár, idézett adóságért a törvény elébe? Nem tagadom, három volt tagomnak adósa maradtam, de azokkal való nehézségeimet is kölcsönös megegyezés útján kiegyenlítettem." S valóban, később se tesz panaszt ellene Szegeden egyetlen volt hitelezője sem.

A nyilatkozatot már nem olvassa el Latabár sógora, Török István, aki május 10-én, Szegeden hunyja örök álomra szemét. Török a csődöt követően a társulat egy részével Óbecsére megy, Sipos társulatához, azonban onnan, tüdőgyulladása miatt visszatér Szegedre. Betegsége alatt a tönkrement színészt - kinek mindene zálogban van - jólelkű emberek segélyezik. "Török Pista kis szerepéből is elsőrendű nagy szerepet csinált, egyébiránt az ő kezében a legapróbb zsánerszerep is kidomborodott" - írta róla Molnár György Világostól Világosig című visszaemlékezésében. - "Pedig mint egész egyéniségét az életben, úgy játékát is a színpadon szerénység, tartózkodás jellemezte, amit ma diszkrétnek szoktak nevezni. A híres magyar komikusok egyik jelese volt. (...) Egyedül ő volt az, kit pályatársai igaz belső szeretettel vettek körül, ami nagy szó a magyar színészetnél." Halálos ágyán szemét kollegája, Jánosi Emil fogja le. Temetését adakozásból rendezik. A színház előtti téren, fáklyákkal körülvett koporsója felett Varga Pál lelkész mond gyászbeszédet. Mindössze 39 évet élt.479

Aznap, amikor a pesti lapok Török halálhírét közlik, a Szegedi Híradó megírja, híre jár, Molnár György ismét Szegedre készül, hogy a színházban és a népkertben

felváltva előadásokat rendezzen, mert itt akarja találmányát, a "mozgó színpadot" kipróbálni. Molnár ugyan nem jön, ám helyette négy részből álló, nagy jelentőségű cikksorozata jelenik meg a Szegedi Híradóban "Állandó színházat Szeged népének, összekötve egy nép-színkörrel a ligetben!" címmel. A gondos, elemző írás a települési sajátosságok és a népesség kulturális, valamint anyagi állapotának taglalása után megállapítja, ha valahol, úgy Szegeden érhető el haszonnal a színészet ama dicső egyik feladata: a nép művelése a hazai történeti- és népélet színműirodalma által, ezt előbb néha-néha látványosságokba burkolván. Emlékezzünk vissza s minden nap tapasztaljuk" - állapítja meg - "hogy ha a színlapon eme szükséges cafrang nagy betűkkel jelezve van: Nemzeti dráma, Nemzeti hősjáték, Csataképek látványokkal, Mátyás király sat.- már bizonyos; hogy valamivel nagyobb jövedelem van, mint más színdarabra, éppen így volt ez a most már elfogyott népéletű színműveknél is; azonban hogy ez állandóan, s ne csak egykét esetben biztosítva legyen, előbb közönséget kell nevelni.

De kell e számok, érvekkel bizonyítani egy állandó színház szükségességét Szegeden? (...)Szeged hivatva van a haza második fővárosa lenni. (...) Itt önkénytelenül a jelenlegi - színkörből átidomított és színházi helyiségül használtató - deszka-bódé jut eszünkbe, mely ezideig is akadályozza egy célszerű, Szegedhez méltó állandó színház szükségességének felismerését és létesítését. (...)Egy állandó színház alapításánál Szeged előtt két út van: - vagy egyszer-mindenkorra állandó színháznak, melyben az alsó néposztály számára 3-4 ezer emberig való, és egyszerű ülőhelyekkel ellátott kettős karzat legyen; 32 páhol, 300 zártszék, ülőhelyekkel ellátott földszint 3-400 nézőnek, emellett kényelmes, és a nézőtérnek megfelelő színpad. Ezen állandó színház épületében köröskörül a színpad részig boltok, fölötte raktárak félemeletben; kávéház, fölötte legalábbis 3000 ember számára vigadó terem."

E grandiózus alkotás felépítésére részvénytársaságot hozna létre, ám emellett még egy kiegészítő, nyári színház létesítésére is javaslatot tesz.

"A lakosság által annyira megkedvelt, oly roppant számmal látogatott, és nagy jövőjű város-liget közepében, a Tiszához homlokzattal, a ligetet kettéválasztó nagy úton

egy födélzetes népszínkör építtessék magán vállalkozók által, melyben 8-10 ezer néző számára legyen ülőhely, minél olcsóbb árakkal. (...) A 8-10 ezer néző számára épített tágas népszínkörben a színészet biztosan fenntarthatná magát nyári idény alatt is, műsora egészen más alakú, az állandó színházétól teljesen elütő szerkezettel bírván, nem élne nyáron a téli idény rovására. (...) Ezen népszínkör-építmény kül oldalaiba praktikus módon beillesztett, s belől a páhol- és zártszéksor emelvénye alá eső kis árúhelyeket, boltocskákat sat. kifelé szolgáló ajtókkal lehet alkalmazni, mely szintén jövedelmi-forrás lehetne."

Felveti egy másik út lehetőségét is, amit azonban nem javasol.

"Azt tanácsolják sokan Szegeden, hogy a már egyszer megpendített eszmét t. i. a jelen színházi csarnoknak a város által történendő megvásárlását újra föl kellene melegíteni, és keresztülvinni, hogy így a színészet legalább bért ne fizessen. (...) Részemről azt mondom, inkább fizessen, nyomorogjon Szegeden a színészet, hogysem a város bármi áron átvegye s talán egy pár évtizedre visszavesse egy állandó színház hovahamarábbi építtetését; nem, nem; itt le kell tenni az önző érdekről, s méginkább valami kárpótlást adni azoknak, akik a színházi csarnokba talán pénzöket ölték; az nem volna olyan áldozat a várostól, mint az, hogy a színházat 18 ezer, a fundust 9 ezer forinton magához váltsa, cél és minden jövőbeli haszon nélkül."

Molnár egyedül egy állandó színház építésében látja megoldottnak a szegedi színészet jövőjét. Ám addig is, míg fel nem épülhet, a meglévőn néhány módosítást javasol. Ajánlata egyúttal rámutat a közel 10 éve felépített bódészínház mára kiütköző, alapvető konstrukciós hibáira is.

"Addig is, míg Szegeden egy állandó színház alapítása tény lehet, szükséges, hogy a felső páholysor tetőzésére karzati helyiség alkalmaztassék a nép számára, mely Szegeden egyes esetekben nagyszámmal visszamenni kényszerül, nagy része pedig a színpadtól messze távol eső jelen karzat hátsó részéről alig vehet ki valamit a színpadon történtekből, elég nem keresztényi módon az ember kínzás nemével egymás nyakán, hátán kapaszkodva, a pokoli setét­ség­ben illetlenkedve. A zártszékeknek egy-egy páholy elvesztésével (úgy is sok páholy ez Szegednek) mindkét oldalról külön bejárat; a földszinti jelen állóhely hátsó része

fölemelendő és egyszerű padokkal látandó el; végre pedig a jobb oldalon, de sőt a bal oldalon és habár a szomszéd telkére vezessen, legalább két-két szárnyas ajtó a páholy folyosóiról, hogy tűzveszély esetében menekülni lehessen. (...) A színpad hátsó része vágassék ki, hogy jobbról, balról szabad kijárás legyen (...) e kijárat megmenti egyszersmind a színpadot attól, hogy azon keresztülhatolva (...) untalan ki- s bejárkálással összerontsák a díszítményeket, megzavarják az előadásokat. (...) A színpad felső részének (a souffiták fölött) más consructiovali kiigazítása, a díszletek, változások effectualására okvetlenül szükséges henger kell minden függönyhöz, és egy zsinórpad, melyen életveszély nélkül közlekedhessenek a díszítők, és a souffiták változásra járhassanak, hogy a szobadíszletben legyen szobamennyezet, a szabad légben ugyanez, a pórszoba, vagy börtönben éppen így. A színfalak háromszög alakzatban állíttassanak, hogy a nézőtér fele ne lásson be a színfalak közé. (...) Végre pedig legalább 8 féle decoratioval, ehhez tartozó souffiták, culissákkal látandó el a színpad, s az egész helyiségbe a gáz világítás helyezendő be."

A tanulmánynak is beillő - némely pontján vitatható - cikksorozat végén három lépésben határozza meg a teendőket: "a jelenlegi színházi csarnok átidomítása első, egy népszínkör építése második, egy állandó színház alapítása harmadik teendője Szeged azon osztályú férfiainak, akik nemcsak összedugott kézzel, üres beszédekkel; hanem erély és tettekben nyilvánult nemes akarattal e roppant néptömeg erkölcsi, anyagi létezésének fejlesztő előmozdításában fáradozni polgári és honfiúi kedves kötelességnek tartják. (...) Egy ilyen színház vezetését minden subventio, minden az én személyemet biztosító áldozat nélkül magamra vállalnám" - jelenti ki végül Molnár -, "s három év alatt megmutatnám, hogy Ördög pilulái, Dunanan sat. idegen dolgok nélkül Szeged legtávolabb eső gunyhóiból is jönnének a színházba, és színirodalmunknak egy új ága születnék a classicusabb mellett, melyben Szeged népének erkölcse, szelleme, művelődése hatalmas léptekkel emelkednék. (...) Erre a népszínház vezetése mellett is biztos eredménnyel vállalkoznám 3 évre, valamint egy népszínkör igazgatására is az első évben, hogy utóbbi időkre irányát kimutassam."480

A nagyratörő terv észrevétlen marad, minden kézzelfogható eredmény nélkül enyészik el a feledésbe. Pedig a benne foglalt javaslatok észszerű megvalósítása sokat javíthatna a bódészínházat még két évtizedig használó társulatok körülményein. A hozzáértő tanácsokat csak olvashatták - ha olvasták - Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, akik a fővárosban verbuvált alkalmi társulatukkal július 20-ika és 24-ike között négy előadást adnak a hőség ellenére zsúfolásig telt színházban. A hónap végén Újvidékről érkező, Szegeden csak átutazó Sipos-féle színtársulatnak azonban már nincsen ilyen szerencséje. Mint előző állomáshelyükön, itt is teljes részvétlenség az osztályrészük. Az első, július 29-ei előadásukat, mivel a vásár ellenére is csak 30 érdeklődő gyűlt össze, elhalasztják. Következő este, bár nem sokkal több a néző, azért lejátsszák Szigeti A becsületszó-ját és egy másik egyfelvonásost, az Egy csésze teát, azután menekülnek a városból, ahol még az előadás költségei sem térültek meg nekik.

Augusztus második felében Aradi Gerő színtársulata érkezik Zentáról, ahol előadásaik a teljes érdektelenségbe fulladtak. Sok jó nem vár rájuk Szegeden sem. Augusztus 20-án az újszegedi népkert éppen elkészült arénájában két előadást szándékoznak tartani. Délutánra Marcsa, az ezred lányát, estére az Országgyűlési szállást hirdetik, ám végül a Tündérlak Magyarhonban, illetve a Bujdosó kuruc kerül színre. Mivel a kevés néző miatt kicsi a bevétel, a társulat egy része, Nagy Pál Iskola utcai kertjében - ahonnan éppen eltávozott egy német daltársulat - néhány előadást rendez. A dalesteken Erdélyi Náci zenekara adja a kíséretet. A derűlátó Aradi még egy kétségbeesett kísérletet tesz, és augusztus 27-én a Népkertben műsorra tűzi Marcsa, az ezred lányát, de vasárnap ellenére erre az előadásra is kevesen váltanak jegyet. Szeptember első két napján ugyan még fellépnek egyfelvonásosokkal és dalösszeállítással az Iskola utcában, de tudomásul kell venniük, a szegediek inkább a Shur cirkusz mutatványaira kíváncsiak, ezért 3-án továbbutaznak Szegedről.

Mintha a rövid életű nyári vendégjátékok tapasztalatai indítanák a lap színházi rovatának szerkesztőjét az alábbi sorok közreadására:

"A legkiválóbb színi-tehetségek tagadhatatlanul a főváros színpadán egyesülnek. A vidék számára többnyire

hangja kevésbé alkalmas" - állapítja meg. Jánosi a szenvedélyeket "jól adja"; Várhidi játéka jó; Szöllősy Piroska "ha jól tudja szerepét" élvezetes alakítást nyújt, megjegyzendő azonban, hogy az elevenség is kell hogy korlátokat ismerjen" ; Kocsisovszkyné szerepét "művészileg adja" és hasonlóan kitűnő Szabó; Kocsisovszky Borcsa pedig máris a közönség kedveltje lett - kritikusunk szerint. Tehát érdemi kifogást nem emel a társulat ellen, csupán az elrongyolódott színfalakat kifogásolja. Ám a direktor hiába rukkol elő eddig nem ismert szerzőkkel, nem látott darabokkal - Csiky: A nagymama, Scribe: Egy pohár víz, Vörösmarty: Marót bán, Balázs Frigyes: A huszárok diadala vagy Hiador: Corvin János a törvénytelen -, hiába mutat be operetteket, a közönség alig-alig látogatja a színházat. Bezzeg gombostűt sem lehet leejteni november közepén Persoár Lajos mutatványos előadásain, ahol táncokat, dobjátékosokat, ködfátyolképeket és zsonglőröket láthat a nagyérdemű.

A hűvös őszön két jeles esemény ad beszédtémát a szegedieknek. A szépnem körében nagy izgalmat kelt, hogy Landau Alajos helyi fényképész Rohrbach Antal Szent­háromság utcai házában fényképészeti termet nyit. A kávéházi asztaloknál pedig az ifjak nyugtázzák örömmel a Szegedi Híradó közleményét a Szegedi Olvasóegylet megalakulásáról. Az egylet ötletét még 1863-ban egy baráti vacsorán néhány fiatal vetette fel. Rövid idő alatt 86-an csatlakoztak a kezdeményezőkhöz, ám a hatóságok csak kétévi packázás után, 1865. október 27-én kelt rendeletükkel adnak engedélyt a megalakításra.

A szegedi iparosok beszédtémáját minden bizonnyal a református parókia november 14-i bejegyzése rejti. Ekkor ad életet "Molnár Petronella" - a színlapon Nelli-ként szerepel - "vidéki színésznő törvénytelen leányá"-nak, "Irma Anná"-nak. Nelli csupán két esztendeje színésznő, s Latabár társulatával jött a városba. Itt szerelmi kalandba bonyolódott Kopsay Szegedi Ferenc asztalosmesterrel, akitől teherbe esett. A férfi az apaságot elismeri, ám Nellit nem veszi feleségül, ezzel a megszülető gyermekre a törvénytelen származás szörnyű bélyegét süti. A színésznő a kislányt majd egyedül neveli, keserves körülmények között hurcolva magával különböző városokba, ahová szerződései szólítják. 1876-ban Fáy János társulatánál működik

némileg rendezik Kocsisovszky zilált anyagi ügyeit, és így a nehéz időkben vitézül helytálló társulat emelt fővel távozhat Szegedről.

Több együttes nem is jön a nyár folyamán a városba. Nem csoda, hiszen valósággal bibliai csapások érik az országot. Dúl a porosz-osztrák háború, marhavész pusztítja az állatállományt, s a szárazság nyomán éhínség és kolera tizedeli a lakosságot.

A színházi szakma is gyászol, július 30-án, 58 éves korában meghal a magyar színjátszás egyik legnagyobbja: Egressy Gábor. Aznap híres szerepében, a Brankovics Györgyben lépett fel. A darab nagyjelenete, mikor megvakított fiait egymás után eléje vezetik, mindig nagyon megviselte. E jelenetben roskadt össze, s eszméletét vissza se nyerve többet, lakásán az este elhunyt. A szegediek által művészként és kormánybiztosként is jól ismert sokoldalú színészről írta Petőfi, hogy míg társai egyes hangszerek, addig ő egymaga egész zenekar. Repertoárján 358 szerep volt. Mint "átlényegülő színész", a klasszikus és kortárs drámákban mindig a lélektani folyamatokat kereste és ábrázolta. Szakírói munkássága is jelentős. A színészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel egyaránt foglalkozott. Az ő ösztökélésére alapították meg 1865-ben a Színi Tanodát, ahol haláláig a színészmesterség tanára volt. Sokáig pótolhatatlan űr marad utána.

A gyásszal, bajjal teli nyár után meglepetésként ér mindenkit, amikor október elején a Híradó bejelenti, a már keserű szegedi tapasztalatokkal rendelkező Kocsisovszky Jusztin a téli szezonra kibérelte a színházat. Érkezésüket megelőzően az igazgató felhívással fordul leendő közönségéhez. "Érzem, hogy merész lépésre határoztam magam, midőn egy jól rendezett, de éppen ezért költséges színtársulattal, újra fölkeresem e nemes város tisztelt közönségét, mely az alföldet sújtó csapásokban már hosszú évek során osztozik s az idén is súlyosan meg volt általuk látogatva. (...) Ami a színre kerülő darabokat illeti, célom a régi jó művek felelevenítése mellett, a részint itt még elő nem adott, részint időközben felmerülő újakat is bemutatni a t. közönségnek. Az előadások sorát jövő szombaton, október 20-án Bíbor és gyász című dráma Hegedűs Lajostól nyitja meg. (...) Az első bérlet október 27-én veszi kezdetét Brankovics György című drámával. Bérletár 18 előadásra:

azaz egy évre szólnak, tehát nem csak a szegediek ízlésének kell a művészeknek megfelelniük!486

Kocsisovszky most a magyar vonalat erősíti és Katona, Szigligeti, Tóth Károly, Szigeti és Dobsa darabjait tűzi műsorra. Közönségcsalogatónak Donizetti Az ezred lánya című operáját és Suppe operettjét, a Magyar huszárokat mutatja be, ez utóbbit - közkívánatra - két este egymás után, ami már a siker jele az érdektelenség sivatagában. Az év végére még marad egy figyelemre méltó hír. December 30-án a Szegedi Híradó arról tudósít, hogy Molnár György bejelentette, ha a mostani társulat február végén távozna Szegedről, helyébe Győrből Hubay Gusztáv szívesen áttelepülne. A szegedi színházügy tehát mindenképpen megoldódni látszik - papíron! Mert a közönség továbbra is távol marad, az igazgató pedig folyamatosan az anyagi bukás fenyegető rémével néz farkasszemet.

Még októberben, talán éppen akkor, amikor a színtársulat bevonult Szegedre, egy kegyesrendi szerzetes "a tizenhét éves, szép, sápadt és nyúlánk ifjút, a rég holt nagy költő álomországának reichstadti hercegét", - Juhász Gyula szavai - Petőfi Zoltánt kommendálta Kálló Antal szegedi gombkötőmester Serház utcai házába kosztos diáknak. Zoltán október 30-án beiratkozott a piaristákhoz és eleinte lelkiismeretesen tanult, aztán a gombkötő mester emlékezete szerint "hirtelen megváltozott. Nem ízlett neki a tanulás, a fegyelem, a nyugalom." Bálint Sándor írja, hogy Lőw Immánuel visszaemlékezése szerint az Aranyoroszlánba járt - a mai Oskola és Tömörkény utca sarkán állt - "Petőfi Zoltán délutánonként uzsonnázni. A piarista atyák kissé többet elnéztek neki, mint más halandó emberfiának. Ilyenkor erre sétáltak a serdülő leányok, fiatal deákok, hogy megbámulják a nagy költő fiát." Ám decemberben "egy napon színlapot látott és azonnal hazajött Serház utcai szállására, pedig iskolába indult. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet a művészetet, az új életet jelentette" - emlékezett a nevezetes napra Kálló Antal.

Ettől kezdve egyre jobban elhanyagolja a tanulást, kerüli az iskolát, ha csak teheti a színházban, a színház körül tölti idejét. Éppen itt, Szegeden kezdi pályáját a direktor nevelt leánya, Kocsisovszky Borcsa. "Szép jelenség a színpadon, hangja kellemes, a szívhez szóló érzelmek kifejezésére alkalmas." Kedves, közvetlen, bájos naiva.