1. A névtelenek

Az emberi történelem - bár mély az emlékezés kútja - a múlt ködébe vész, mivel az egyes embernek és az emberiségnek egyszerre jó és rossz tulajdonsága a felejtés. Különösen az írásos források megjelenése előtti időkről kevés az információnk. Annyit ismerünk ezen időszak humán történetéből, amennyit belőlük a régészek ásója a felszínre hoz, és úgy, ahogy azt a tudósok az archeológia módszerének rohamos fejlődése és a képzelő erejük által nyújtják számunkra. Később, a Kr. e. 4. évszázadtól már a tájékunkon megfordult népek neveit is ránk hagyományozták az írott források, mégis kevés a felhalmozott adatmennyiség.

A régész az egyes korszakok embere eszközeinek anyagáról nevezte el a korszakokat, amit relatív időszámításnak nevezünk, mert a föld egyes részein nem mindenütt egyszerre használták pl. a réz-, bronz- és vaseszközöket. Az egyes civilizációkat pedig legtöbbször az első vagy a fő lelőhelyről nevezték el, pl. bádeni-, hallstatti kultúra, Szakállhát csoport stb. Eme népekre - bár legtöbbször nem rendelkeztek városképző erővel, egyrészt azért emlékezünk, hogy világosan lássuk, közülük hányan jártak előttünk városunk vidékén, másrészt felsorolásukkal erősítjük a mai korban egyre inkább lankadni látszó kronológiai tájékozottságunkat, amely nélkül mit sem érnek történeti ismereteink.

A Kárpát-medencében 350 ezer éve jelent meg az ember. Ehhez az elménkkel nehezen átfogható időbeli messzeséghez képest csekélységnek tűnik a 16 ezer év, amely elválaszt bennünket az itt élt első emberektől, nyomukra az Öthalmon lévő homokbányában bukkantak a régészek. A település helyén egy mamutvadász tábor lehetett. A paleolit kor hozzánk közelebb eső idejéből nem is maradt más, ember megtelepedésére utaló nyom, jóllehet nehezen elképzelhető, hogy a környező területekhez (Jászság, Körös-ér vidéke) hasonlóan a mi vidékünk ne adott volna helyet emberek által létrehozott telepeknek.

Gyökeres változás az újkőkorszak beköszöntével (Kr. e. VIII-VII. évezred) következett be, amikor az Alföldet érő utolsó jégkorszak után a Balkán felől érkező népek szállták meg vidékünket. E népek eredetét a tudomány Kisázsiában keresi, nyelvüket az égei nyelvekhez kapcsolják. Van olyan elmélet, amely a Maros folyó nevét, mint folyónevet e prehellén égei nép jelenléte emlékének tartja. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy más elmélet indoeurópai eredetűnek tekinti a folyó elnevezését, alapjául az állóvíz jelentésű "mor" szót tartja. (Vö. a latin mare, német Meer szavakkal.)

E Balkán felől érkező jövevényekkel minőségileg új kultúra jelent meg vidékünkön. Ők már nemcsak elsajátították a természet kínálta javakat, hanem maguk is

termeltek. Ismerték a búza- és az árpatermesztés tudományát, háziállatokat, kacsát és juhot tartottak, de tovább űzték az ősmesterségeket, a vadászatot, halászatot és a gyűjtögetést. Már ismerték az agyagedények készítésének a módját. Arra alkalmas kövekből pattintással és csiszolással előállított kőeszközöket használtak, de készítettek emellett szerszámokat csontból és fából. Az árterek kiemelkedő hátságain és a kisebb folyók mellé épített településeik házainak felmenő falait sárral besimított vesszőfonadék alkotta, amikre nyeregtetőt helyeztek. Kőbaltákkal végezték a nyeregtető gerendáinak csapolását. Vallási kultuszuk középpontjában a termékenység tisztelete állt. E civilizáció a Körös kultúra nevet kapta, ám kiterjedtsége a folyó vidékénél jóval tágabb területre: Erdély, Bánát, Bácska, Szamosvidék, terjedt ki. Szegedhez legközelebb Gyálaréten és Tiszaszigeten tárták fel a kultúra emlékeit. Itt jegyezzük meg, hogy a város területén a nagyfokú beépítettség és a több méteres feltöltés miatt már szinte reménytelennek tűnik korai leletek feltárása.

A középső neolitikum idején (Kr. e. V. évezred) vidékünk mint annyiszor - ma is - a története folyamán két nagy kultúra találkozási pontja lett. Míg a Maros mentén virágoztak a Körös kultúra élelmiszertermelő települései, addig tőle északra, már a Körös folyó mellett az Alföldi vonaldíszes kultúra - egyes edényeiket vonalakkal díszítették - népe élt. A Hollandiától Ukrajnáig terjedő nagy európai kultúra indoeurópai nyelvet beszélő népessége elsősorban az ősmesterségeket folytatta, de ismerte már a földművelés elemi módszereit. Ugyanakkor a Körös kultúra népét délről, a Balkán felől erőteljes kulturális hatás érte, amely során tovább fejlődött földművelő, házépítő technikája. Településeikkel nem vándoroltak a föld kiélése után tovább, hanem oda idővel visszatértek, és így egymásra építették házaikat. Így születtek a tellek, a lakóhalmok, amelyek jellegzetes emlékei e kultúra népének. A dél felől érkező hatások nem jártak új nép megjelenésével, csak a kereskedelmi kapcsolatok közvetítésével jutottak el a Mediterráneumból a Temesközbe. Ezt a jelenséget lelőhelyéről elnevezve ún. Vinča kultúrának hívja a régészet. Így találkozott vidékünkön a két nagy kultúrkör, a közép-európai és a délkelet-európai. Az előbbinek délre nyúló nyomait a Hódmezővásárhely-Térepart lelőhelyen találták meg, az utóbbiakat Tiszasziget, Szőreg és Deszk határában tárták fel.

A két kultúra népe nem állt egymással hadilábon, átkelvén a folyókon kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki, amelynek révén megismerték egymás életkörülményeit, családi kapcsolatokat létesítettek. Így született meg a Szakállhát kultúra, valamint jöttek létre a Tápé-lebői lakóhalmok, amelyek népe a vonaldíszes kultúrára jellemző eszközöket használta, életmódja viszont a Vinča kultúra népére emlékeztetett. E két kultúra termékeny egymásra hatásából, Szakállhát tovább fejlődéséből, született meg a Kr. e. V. évezred első felében a Dél-Alföld neolitikumának leggazdagabb, legtöbb feltárt és ismert emlékét hátrahagyott kultúrája, a Tisza kultúra, amelyhez a korabeli, Szeged területén élt népesség is tartozott.

E kultúra népei a Körös, Tisza, Maros, valamint Temes folyók és mellékvizeik mellett több hektárnyi területen alakították ki lakóhelyüket, amelyeket védelmi célokból körülárkoltak és kerítettek. Nagyméretű, több osztatú felmenő falú nyeregtetős házakban laktak, amelyeket belül festett és karcolt díszítéssel borítottak. Oromzatukra őrző szándékkal állat formájú istenalakokat helyeztek. A házon belül megtaláljuk a

búbos kemence elődjét és a házi szentélyeket. E "városok", preurbánus települések lakói között, bár törzsi nemzetségi viszonyok között éltek, megtalálhatók voltak a munkamegosztás és társadalmi tagozódás csírái. Hatalmas tároló edények tanúskodnak kiterjedt földművelésükről. Marhatenyésztésük előrehaladott állapotot mutatott. Kőeszközeik alapanyagát távoli vidékről hozták. Áttetsző vulkáni üveget, obszidiánt Tokaj vidékéről, tűzköveket a Bakonyból és a Mecsekből szállítottak, és bánáti kova is előkerült leletanyagukból, ami kiterjedt "külkereskedelmi" kapcsolataik bizonyítéka, akárcsak azok a rézgyöngyök, amelyeket asszonyaik viseltek finom, kőből készített gyöngyeik mellett. A nők kivarrott, díszes ruhában jártak. Temetőikben rokonsági kötelék szerint temetkeztek. A férfiakat jobb-, a nőket baloldalukra fektetve embrionális formát követve helyezték örök nyugalomra. E nép ránk maradt emlékeiről az érdeklődő nagyközönség is sokat hallott már, így Tápé-Lebőről, Szegvár-Tűzkövesről, valamint a Hódmezővásárhely határában fekvő Gorzsáról és Kökénydombról.

A névtelenül egymást követő népek és kultúráik áttekintése az emberi történelem folyamatosságát és a változásokat egyaránt megjeleníti számunkra. Folyamatos azzal, hogy bár egyes kultúrák és népek lehanyatlanak, és nem térnek vissza soha többé, helyettük azonban újak születnek és jönnek, hogy az élet tovább éljen folyóink partján. A változással nemcsak az egyes népek cserélődnek, kultúráik is.

Jóllehet kevés a lehetőség az okok feltárására, de a változás mégis bekövetkezett a rézkor hajnalán, ugyanis az V. évezred végén és a IV. elején vidékünkön jelentős átrendeződés következett be. A régészet tudománya még nem tart ott, hogy pontos választ adjon arra, miért hagyták el városszerű telepeiket vidékünk neolitikumának végén lakosaik, miért költöztek kisebb helyekre az egyes nagycsaládok, és talán a rokonság összetartozásának érzéséből miért használták tovább a régi temetőiket, valamint miért tértek át a döntően földművelő életmódról a nagyállattartásra, és ebből következően már kisebb lakóházakat építettek magunknak. Talán éghajlatváltozás következett be, talán a tell települések "társadalmát" belső feszültségek robbantották szét. Mindenesetre el kell búcsúznunk a sok emléket hátrahagyó, az égei és mediterrán kultúra nyomait magán viselő újkőkortól, és átlépünk a tudósok által rézkornak nevezett időszakba, szomorúan tudomásul véve, hogy ezután egy ideig kevesebb hatással lesz tájékunkra a délről jövő urbánus világ befolyása.

A korszak lelőhelyei Szeged, Hódmezővásárhely és Szentes körül sűrűsödtek, belőlük az derül ki, hogy elterjedt a rézszerszámok használata, továbbá ez idő tájt egységesedett az Alföld népeinek anyagi kultúrája. A korszak a Tiszapolgári majd az őt követő Bodrogkeresztúri kultúra ideje. Kereskedelmi kapcsolatok révén ezen időszakban jelent meg az erdélyi kapcsolatokra utaló leletanyag, és felfedezhetők a Dunántúlról érkező hatások. E változásokkal teli korban - amelynek történéseiben még számos kérdőjelet hagyott a tudomány -, amikor Mezopotámiában felfedezték az írást, és megjelentek az első államok, mint egy erőteljes dur hangnem a dallamban a IV. évezred végén Dél-Oroszország és a Fekete-tenger mellék sztyeppéiről az Alföldre zúdult az okkersíros kurgánok nomád népe. A nagyállattartó népesség bizonyára nagy számban érkezett. A Tiszántúlon több mint négyezer kurgánt hagytak maguk után, amelyek sírgödreit fa szerkezettel bélelték, a prémekbe burkolt halottakat hanyatt,

felhúzott lábbal vagy oldalra fordítva zsugorítva temették, a tor maradékát és szegényes, bizonyára a halott által egykor viselt díszeket mellé téve.

A halmokat a népi történelmi tudat és emlékezet a rá jellemző naiv biztonsággal hol a régmúlt időkhöz kötött népekről, személyekről (Besenyőhalom, Kunhalom, Árpádhalom, Törökhalom stb.), hol formájukról, színükről (Ásotthalom, Vágotthalom, Feketehalom) nevezte el, hol mesét költött elnevezésük mellé, pl. Kincseshalom. A kurgánok népével az addigiakhoz képest más embertípus jelent meg vidékünkön. Addig a proto-nordid, nordid férfiak, valamint atlanta kisebb arányban mediterrán jellegű nők voltak a jellemzőek, a gödörsírok megjelenésével párhuzamosan a cromagnoniak (proto-europid) aránya nőtt meg. E népesség anyagi kultúrájáról kevés az ismeretünk, gyors lovas mozgásukat feltételezve azonban könnyen elképzelhető: velük az első olyan nép érkezett az Alföldre, amely annak nagy részét fennhatósága és ellenőrzése alá vonta.

A rézkor végét és a bronzkor kezdetét, a Kr. e. III. évezred elejének időszakát vidékünk a Báden-péceli kultúra jegyében élte meg. Az átmenet során eltűnt az okkersíros kurgánok népe által hordozott kultúra. A Mediterraneum felől a Balkánon át új népek érkeztek a Kárpát-medencébe, ahol ismét a déli hatás érvényesült. A változás annak ellenére, hogy délen nagy államok megszűnésével és újak keletkezésével járt együtt, vidékünkön hosszú időszakra elnyúlva következett be. Bronz eszközöket valójában tömegesen csak a korszak végén használtak az itt élő népek, amelyeknek hagyatékát Szegedhez legközelebb Tápé-Lebőn, Röszkén és Deszken lelték meg a régészek. Ebben a korszakban, amely a nagyhírű Trója városának születésével azonos idő, ért el hozzánk a világraszóló nagy felfedezés, a kerék, amelynek nyomán megalkották a ló vagy szarvasmarha vontatású kocsit. Több agyagból készült változata maradt fenn.

A korai és középső bronzkor idejét, a III. évezred második harmadától a II. évezred feléig újra a letelepült életformát élő népek töltik ki, akiknek műveltségét összefoglaló névvel Maros kultúrának nevezzük. A korszak népeinek műveltsége ismét a Mediterraneum keleti felének kultúrájában gyökerezik, amely e korban is a centrum szerepét töltötte be. Perifériájaként élt a Dél-Alföld és benne Szeged vidékének korabeli népessége, a Makó-, Ada- és Pitvarosi csoport, amely mint Balkán felől jött népesség, elvegyült a helyi lakossággal. E hosszú békés időszakban ismét megjelentek a tell települések, amelyek lakói fölmenő falú, nyeregtetős házakban laktak. Ezek egy-egy családnak adtak otthont. Földjeiken a búza és árpa mellett rozst, kölest és borsót termesztettek, a legelőkön nagyállatokat: szarvasmarhát, lovat, a kisebbek közül juhot, kecskét és disznót tartottak. Íme megjelenik előttünk a később ugyancsak nevelt húst adó és a közlekedésben szerepet játszó állatok teljes köre. E folyó menti településeken a fonás-szövés, a fazekasság, a csont- és bőrmegmunkálás és a bronzöntés mesterségét űzték. Az Égeikum ekkor a Homérosz által megénekelt kort élte. A periférián - nálunk - az említett módon valósult meg az élenjáró régió világa, ismét magában rejtve egy magasabb szintű városias lét megvalósításának a lehetőségét.

A Kr. e. II. évezred második harmadában nagy népmozgás indult meg Délkelet-Európában, amely átformálta annak etnikai arculatát. Ekkor jelentek meg a dórok a Földközi-tenger keleti és az italicusok középső medencéjében, a Balkánon pedig az

illírek elődei. E népmozgást egyes kutatók az ún. nagyvándorlással hozzák kapcsolatba, amelynek hullámai Egyiptomot is érintették. Ne feledjük, a mediterrán világ az arab kultúra gyors térhódításáig jobbára egységes arculatot mutatott. E korban átalakult a Kárpát-medence etnikai képe is, az időszakot Koszideri szakasznak nevezzük, amely során nyugat felől a halomsíros kultúra népe érkezett, előbb a Duna-Tisza közén (Ásotthalom, Szabadka) majd a későbbi időben a Tiszántúlon is megjelentek. A Tiszántúlon egy későbbi, Kr. e. 12. századi újabb halomsíros hullám nyomán alakult ki az ún. Csorva csoport. Hatására a Tiszántúlon létrejött a Gáva-kultúra (Orosháza-Nagytatársánc), amelynek nyomai egészen a Dnyeszterig terjedően feltalálhatók. A görög világban ekkor zajlott a trójai háború. Így érkezünk el a hosszú bronzkorszak végétől a Kr. e. 8-7. századba. Ez időben a bronzművesség egész Európát tekintve a Kárpát-medencében állt a legmagasabb szinten, és ennek egy újabb keleti nép, amelyet a szkíták elődeinek szoktak nevezni, megjelenése vetett véget. Velük jelentek meg az Alföldön a vaseszközök, és kezdődött a vaskor.

2. Akiket már nevükön nevezhetünk

A Kr. e. 6. század jelentős mérföldkő a Kárpát-medence és vidékünk népeinek országútján, ugyanis Hérodotosznak, a történetírás atyjának köszönhetően ekkor került lejegyzésre az agathürszoszok neve. A görög szerző így ír: "A Morisz folyó az agathürszoszok földjéről hömpölyögve ömlik az Isztroszba." A Moriszt a tudósok a Marossal azonosították, mégpedig annak alsó folyásával, amit később már Tiszának neveztek. Az Isztrosz, mint ismeretes, a Duna görög neve. Hérodotosz következő mondata: "Az agathürszoszok a legfényűzőbbek az emberek között, s leginkább aranyat viselők." ugyancsak hiteles, gondoljunk csak Erdély aranybányáira (Abrudbánya, Zalatna, stb.) és az Erdélyből jövő folyók a középkorig sodortak magukkal aranyrögöket. Méltán említi hát a szerző őket aranygazdag ország lakóinak. Tovább folytatva leírja: "Közösen élnek nemi életet asszonyaikkal, hogy egymás testvéreinek tudják magukat, s valamilyen rokonoknak számítván ne viseltessenek se irigységgel, se gyűlölséggel egymás iránt." A mondat valamiféle csoportházasság, még inkább a több nemzedéket egybefogó nagycsalád intézményét örökíthette ránk. Az agathürszoszokról későbbi szerzők elmondják, hogy hajukat kékesre festették, és testüket tetoválták.

E korszakot a régészet szkíta kornak, népeit szkítáknak szokta nevezni. Talán úgy értek a Kárpát-medencébe és közvetlen vidékünkre, hogy I. Dareiosz perzsa király Kr. e. 531-ben átkelve az Al-Dunán szállásterületükön indított támadást a szkíták ellen, akiknek egy része elhagyta lakóhelyét és új hazába költözött. A Sándorfalva-Eperjesen és Csanytelek-Újhalastón végzett ásatások sírleletei őrzik emléküket. A szkíta név és kultúra egyébként több népet takar, akiknek lehetett más etnikumuk, de életmódjuk alapján egységes, azonos kultúrát képviseltek. Ekkor jelentek meg egyébként vidékünkön először a fazekaskorongon készült edények.

Azon túl, hogy vidékünk szkítának mondott tárgyi hagyatékát a régészek elénk tárták, úgy tűnik, a Tisza folyó nevét is ők hagyományozták ránk. A nyelvtudósok fejtegetéséből feltételezhető, hogy a korábbi dák, kelta vagy szláv származással szemben a folyó

neve agathürszosz eredetű. A feltehetően valamilyen iráni nyelvet beszélő nép a szigünnákkal rokon nyelvű volt. Ezt a nevet könnyen örökíthették tovább az iráni nyelvű jazigok, valamint a törökös nyelvű hunok és avarok, továbbá könnyen átvehették a szlávok és a magyarok is az eredendően folyó jelentésű szót. Az agathürszoszok népe a későbbiek során a trák nyelvű jövevényekbe olvadt be.

A tájon a Kr. e. 2. században új nép jelent meg, a kelta. Közülük is a szkordiszkoszok és talán a tauriszkoszok telepedtek le vidékünkön. Szegedhez legközelebb feltárt leleteik Szőregen és Kiszomboron kerültek elő, sőt Szeged helyén, vagy annak közelében ők alapították Partiszkon városát, amint Ptolemaiosz földrajztudós leírásából kiderül. E névből szintén kiolvasható a Tisza neve. A szkordiszkoszok két évszázadig tartották magukat, majd tovább mentek. Merlin varázsló népe, az egész kelta nép végül Európa nyugati határán Bretagne-ban és Írország területén találta meg máig tartóan életterét. Tovább menni nem tudtak, útjukat állta az óceán.

A görög földre is mélyen behatoló kelták ereje a Kr. e. 1. századra meggyengült. Ezt használta fel a dák, más néven geta törzsi vezér, Burebista, aki az Erdélyben és az Al-Duna síkságán élő dák-geta népet erős államba szervezte, és a környező népek ellen kemény hadjáratokat viselt. Ennek nyomán távoztak a kelták vidékünkről. Hogy a korszak népei mennyire mozgásban voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ebben az időben Szegedtől északra élt bój nép. Ők az Itáliában Kr. e. 191-ben elszenvedett vereség után az alpesi Duna-szakaszhoz (Bajorország, Ausztria egy része) vándoroltak, és a mai napig tartóan ott lelték meg hazájukat. A Kr. e. 2. századtól a Kr. u. 1. század első harmadáig bekövetkezett változások nehezen kísérhetők nyomon. Nehéz például elkülöníteni az írott források alapján bizonyított dák jelenlét tárgyi hagyatékát a más népek után maradt leletek anyagától. Mindenesetre az kétségtelen, hogy vidékünk ekkor a délkelet-európai népek kultúrkörébe és érdekszférájába tartozott.

Az emberi történelemnek és az egyes népek történetének egyformán természetes állapota a mozgás, a harcok és a béke ideje. Ha végigtekintünk városunk és vidéke eddig bemutatott történetén, feltétlenül erre a következtetésre kell jutnunk, pedig még nem értünk el a népvándorlás koráig és az utána bekövetkező több évszázados avar uralom idejéig. A történész szívesebben időz a békés, építő korszakok bemutatásánál, hiszen gyarapodásról, növekedésről és fejlődésről számolhat be. Talán azért is, mert ritkábban adódik lehetőség rá, mint a népmozgások bemutatására, amikor nemcsak költözésről, menekülésről és csatákról kell beszámolnia, hanem a velük együtt járó szenvedésekről, sorsfordulókról és bajokról. Az olvasónak szintén nehezebb követni a sok évszám, népnév, csatahely és helynév áttekintésével együtt járó részeket. Közülük keveset lehet megjegyezni, leginkább ezek tűnnek el az emlékezetből. Nem véletlenül, mert állandóan újak és újak követik egymást. Európának több olyan vidéke van, ahol nyomon követhető az állandó változás, gondoljunk csak a mediterrán világ partvidékeire, ahol egymást követően és egymás mellett számos nép élt, kultúrák telepedtek egymásra és egymás mellé. Ne tévesszen meg bennünket az utóbbi évezred, amely csak a felszínes szemlélőnek mutat csalfán nagy állandóságot.

A fenti kis pihentető kitérő után visszakapcsolódva történetünkhöz a változások kora után éppen egy viszonylag nyugodtabb, háborúktól azonban egyáltalán nem mentes időszak következik az Alföld és közvetlen vidékünk történetében, mégpedig a szarmaták

kora, amely a Kr. u. 10-20-as évektől 410-ig tartott, hogy utána a népvándorlás új népeket, adatokat, évszámokat hozó ideje következzék.

A szarmaták népének az Alföldre településében a rómaiak játszottak szerepet, akik a mediterrán kultúrát Európa eddigi története során északi irányban a legtovább terjesztették, ugyanis Pannónia meghódítása (Kr. e. 35-Kr. u. 9.) után, hogy határait biztosítsák, a Duna torkolatvidékről előbb (1. sz.) a Duna-Tisza közére telepítették a szarmata jazigokat. Majd miután Traianus császár Kr. u. 106-ban aratott győzelmét követően megszerezte Dácia tartományt, a Tiszántúlra telepítették az ugyancsak szarmata roxolánokat. Az iráni nyelvű harcias nomád nép, akiknek vadságáról a Fekete-tenger partjára, Tomiba száműzött Ovidius is megemlékezett, sőt elpanaszolta, hogy ott annyira urak voltak, hogy neki hasznos volt megtanulnia nyelvüket. A Kárpát-medencében letelepült korábban nomád szarmaták agrárgazdaságot folytató nép lett, mint annyi előttük és utánuk ide érkező nemzet.

A szarmatákról a római auctorok leírásából már több ismeretet szerezhetünk, ugyanis nagyobb az írásbeliségben fennmaradt hagyományuk elődeiknél. Az már szinte közhelynek számít, hogy mint harcias nép sokszor támadták a római limeseket, annak ellenére, hogy éppen azok védelmére telepítették be őket. Értesülünk arról, hogy a már letelepedett szarmaták nemcsak könnyű, szalmából épített kunyhókban éltek, hanem erős, deszkából épített házakban is laktak, sőt Ptolemaiosz a Duna-Tisza közén állt városszerű településeikről emlékezik meg. Egy késő római író kiemelte, hogy csak a mezőkön folytatott lovas csatangolással és harccal foglalkoztak, a békét nem ismerték. Ausonius római költő rabló hajlamukról írt. Tacitus Germania-jában sajátos megfigyelést írt le, amely szerint a germán bastarnák előkelői a szarmatákkal kötött házasság során rútakká válnak. (Itt bizonyára irodalmi közhellyel, toposszal állunk szemben.) Az idősebb Plinius leírta, hogy a férfiak tetoválják testüket, és fő táplálékuk a lóvérrel vagy lótejjel kevert köleskása. Tacitus és Lucanus feljegyzései, valamint a Traianus oszlopon látható ábrázolásuk alapján hosszú köpenyt és bő nadrágot viseltek.

A szarmaták történeténél azért is időzünk többet, mert azon túl, hogy a városhoz közel, Dorozsmán, a Jerney-téglagyárban és a város határában a Csongrádi út mellett tárták fel nyomaikat, időszakukban minden bizonnyal Szegednél római őrállomást is létesítettek. A két provincia, Pannónia és Dácia között a Dunaszekcsőn épített római erődből, Lugioból indult az út, amely a tiszai átkelés után a Maros melletti ősi, már általunk említett vonalon vitt tovább Dácia felé, amit bizonyítanak a Csanádon talált római téglák. Értelemszerűen adódik, hogy a rómaiak már a neolitikum idején használt jó átkelőt vették igénybe a Partiscus-on, a Tiszán való átkeléshez, és mellette építették az őrállomást. Az út átkelője, amelyet a középkoron át végig használtak, önmagában bizonyítéka annak: ha valóban létesítettek a rómaiak őrállomást a tiszai átkelőnél, az csak Szegeden lehetett. A járt utat egyébként, ha nagy kényszer nem vitt rá, sohasem hagyták el járatlanért még a korai időszakokban sem. Kézzel fogható bizonyítékai az őrállomásnak a római padlótéglák, amelyeket a vár 1881-82. évi bontása során találtak eredeti helyzetben a Vár és a Deák Ferenc utca sarkán. Másodlagos helyzetben a vár falába falazva felleltek még római feliratos követ és egy 2. századi márványszobor töredéket, egy fehér márvány férfifejet. Ez utóbbi másodlagos (netalán harmadlagos) helyzetben talált töredékek érkezhettek később, a vár építésekor, ám

a padlótéglácskák csanádi társaikkal együtt bizonyítékai a római jelenlétnek, és annak, hogy Partiszkon valóban a mai város legősibb, leginkább megtelepedésre alkalmas helyén állt. Egyébként földrajzi és forgalmi helyzeténél fogva nem véletlen, hogy más népek korábban és későbben egyaránt "rátaláltak" a stratégiailag fontos helyre.

A kései szarmata kor - mint említettük - egybe esik a nagy népvándorlás hajnalával. A keletről induló nagy nyomás hatására a népek vándorútja lesz a Kárpát-medence. A nagy népmozgás első hírnökei, a vandálok végül Észak-Afrikában leltek hazát. Annak emlékét, hogy az Ibériai félszigeten is állomásoztak egy ideig, Andalúzia neve máig fenntartotta.

A szarmaták vidékünkön tartózkodásának utolsó, kései időszakában a keletről jövő germán népek, a gótok és a gepidák egyre inkább kiterjesztették hatalmi övezetüket. A gótok Erdély felől, a gepidák pedig a Tisza felső folyásának irányából nyomultak dél felé. 332-ben a nyugati gótok megtámadták a szarmatákat, akik csak római segítséggel (Nagy Konstantin császár) tudták a veszélyt elhárítani. Ugyanakkor a szabadok és a szolgák, akik kezébe a gót veszély idején fegyvert adtak, szembeszálltak uraikkal. A belső harc ellenére támadásokat intéztek a római limesek ellen, megfékezésükre II. Konstantinus császár 358 tavaszán büntető hadjáratot indított. Egy részüket messze űzte, majd visszatérve immár a szabadokkal együtt hódoltatta a szolgák népét a Maros előtti területen is. Támogatásával a szarmata szabadok megszilárdították hatalmukat. A császár saját vérükből való királyt is állított számukra, amely elrendezés következményeként a szarmaták a hunok megjelenéséig urai maradtak Szeged és környéke területének.

A szarmaták ebben az időben az árterek, azaz a rétségi vidék kiemelkedő hátságain egyrészt nagyobb faluszerű településeken laktak, másrészt egymás mellett sűrűn elhelyezkedő tanyaszerű telepeken éltek, ami földművelő és állattartó életmódjuk egyértelmű bizonyítéka. Kerámiájukra jellemzőek a szürke, lesimított, vagy bekarcolt, egyenes vagy hullámvonalakkal, bordákkal díszített edények. A szarmaták sírleleteik mellett más emlékeket is hagytak ránk. Minden bizonnyal ők építették azt a nyomaiban még látható sáncrendszert, amely mellett északi és keleti határukat védték a betolakodókkal szemben. A hosszan elnyúló védelmi rendszer sem nyújtott menedéket számukra, mert a Tisza bal partján új, addig ismeretlen nép jelent meg, amelyet egységes leletanyaga alapján Tápé-Malajdok csoportnak nevez a régészettudomány, és amelyet a gepidákhoz köt. Bár efféle leletanyagot a folyó jobb partján Sándorfalva-Eperjesen szintén feltártak, mégis azt kell mondanunk, hogy a hunok megjelenésével bekövetkezett nagy népmozgás, menekülés, tovább vándorlás ellenére a szarmaták a Duna-Tisza közén a helyükön maradtak. E változások általában sohasem úgy következtek be, hogy az egész népesség távozott. Gyakran jelentős egységek maradtak eredeti helyükön, amelyek később beolvadtak az érkező új népességbe, vagy ritkán az utóbbiak az előbbiekbe. Gondoljunk csak a Baskíriában maradt egykori, Julianus barát által felfedezett magyarokra, akiket végül a tatár roham söpört el, és vert szét véglegesen az őshazában.
Az eddig viszonylag stabil etnikai képet a hunok szélvész gyorsaságú Európába törése változtatta meg. Az itt élt népek közül többen a helyükön maradtak, mások nyugat felé, illetve a Római Birodalomba kéredzkedve menekültek. A 375 táján

feltűnő nép előbb a Dnyeszter mentén a gótok már előbb keleti és nyugati részre tagolódott birodalmát foglalta el, majd a hun konföderáció nyugati szárnya az Al-Duna mentén rendezkedett be Uldin fejedelem vezetésével. Innen indultak az Alföld elfoglalására, pontosabban ezt már alávetett népeik révén vették birtokukba. Az alánok által leigázott gepidák egy része a helyükön maradt, a nyugati gótok a római birodalom balkáni részébe költöztek. Nagy valószínűséggel állítható, hogy a hunok az 5. század 20-as éveiben már az Alföldön rendezték be az Aral-tótól az Atlanti-óceánig terjedő birodalmuk központját, amely Priszkosz rétor leírásából következtetve a Duna-Tisza közén, valahol Szeged közelében lehetett. Itt járt egy kelet-római birodalmi küldöttség tagjaként Attila (434-453) hun fejedelem udvarában Priszkosz rétor, aki a leginkább valós képet rajzolta meg a hunokról és legfényesebb korszakuk királyáról, Attiláról.

A küldöttség a Dunán átkelve három folyón (Bega, Temes, Tisza) túl jutva érkezett a fővárosba. Közben a barbárok, feltehetően szarmaták vagy gepidák őket medosz nevű borral, a szolgákat pedig árpából készült sörféleséggel (kamon) kínálták. Attila fő szállásán szorosan egymás mellé illesztett deszkákból épített házakból álló nagykiterjedésű városszerű település fogadta őket. Egyedül Onegesziosznak, Attila főemberének a fürdőháza épült kőből, amelyhez az építőanyagot Pannóniából, azaz a Dunántúlról hozták. A leírásból arra lehet következetni, hogy a hely, ahol Attila fogadta őket, valahol a szegedi határban vagy annak közelében lehetett, ahol jelenlétüket a nagyszéksósi fejedelmi halotti lelet bizonyítja, amit azonban nem köthetünk Attilához. Éppen elég legenda kapcsolódik hozzá, főképp Szegeden és környékén élt tovább a hunok és Attila emléke. Különösen hosszan élt a népi emlékezetben az Ipolyi Anrnold által megfogalmazott három koporsóban temetés romantikus, merész története, illetve az, amely szerint valamelyik folyó mélyén alussza örök álmát. Valójában két évvel a catalaunumi csata (451) után, hatalma tetőpontján 453-ban halt meg, és holttestét a halotti tor után titokban helyezték örök nyugalomra.

Fiai (Ellák, Irnek, Dengezik) a hatalmon nem tudván megosztozni harcba keveredtek egymással, végül a viszálykodó hunokat a közelebbről nem ismeretes pannóniai Nedao folyó mellett Ardarich gepida király vezetésével a german népek koalíciója győzte le, a hunokat azután vezéreik kivezették a Kárpátoktól keletre fekvő pusztákra, ahol nomád életmódjuk folytatására nyílott lehetőségük.

Földbe rejtve hagyták itt a hagyatékukra jellemző cserépüstöket, amelyek a nyugati sütő nemzetekkel szemben jól mutatják, hogy a keleti főző népekhez tartoztak, ti. ételeiket nem sütve, hanem egészségesebb módon, főzve fogyasztották. Jelenlétüknek számos emléke maradt fenn mondákban és tudós szerzők elbeszéléseiben, amelyhez nemcsak a német Niebelung ének, hanem a magyar krónikában Ákos mester nyomán fennmaradt hun-magyar rokonság története is tartozik, amelynek alapján reneszánsz szerzők (pl. Ransanus, Oláh Miklós) szívesen vontak párhuzamot a hunok és magyarok között. A hunok, mint Európába zúduló, annak világától idegen nép gyors sikereikkel megdöbbentették és megrendítették a kor emberét. Ennek az élménynek a lecsapódása maradt fenn a kortárs szerzők műveiben. Jegyezzük meg, valóban olyan ritka pillanatról volt szó, amikor egy keletről jött nép Európát a nyugati széléig hatalmi körébe vonta, vagy legalábbis az itt élőknek rettegni kellet megjelenésüktől.

A népvándorlás-kor sokat emlegetett gót származású történetírója, Jordanes szerint a hunok felett győzedelmeskedő gepidák országának határai a Tisza, a Duna, az Olt és a Kárpátok voltak, de béke az ő hatalmuk alatt sem érkezett e vidékre. A területen élt germán népek egymással viszálykodtak, ám a herulok kivételével mégis itt maradtak a Kárpát-medencében. A nagy változások újra majd jó száz év múlva az avarok megjelenésével következtek be. A népek nagy vándorútján minden itt járt náció hagyott nyomot maga után, a gepidák is. Baksról, Bordány-Mező dűlőről és Kunhalomról, valamint Kistelekről kerültek elő rájuk jellemző élvéséses csatok és fibulák, Szegedről pedig férfi fegyverzet eszközei, valamint női ékszerek és agyagedények.

Az avarok Kárpát-medencébe érkezését a gepida longobárd ellentét gyorsította meg, ugyanis a két germán nép közül egyik sem tudta maga alá gyűrni a másikat. Végül a Szirmiumtól (Sremska Mitrovica) északra lakó longobárd király, Alboin - amint Menandrosz Protéktór görög történetíró lejegyezte - Baján avar kagánhoz fordult segítségért. Jóllehet a longobárdok maguk győzték le (567) szállásterületük középpontjában, valahol városunk környékén a gepidákat, az avarok az előzetes egyezségnek megfelelően elfoglalták a gepidák országát. Erre, felmérve a helyzetet, a longobárdok Itáliába költöztek. Lombardia neve máig őrzi emléküket. A gepidák pedig szétszóródtak. Egy részük Itáliába ment az ellenség longobárdokkal, a másik avar uralom alá került vagy bizánci szolgálatba állott, és felszívódott e népekbe. Így került két nép vitája nyomán a nevető harmadik az Alföldre, és lett hamarosan az egész Kárpát-medence ura, amely mintegy 300 évre a hunok után és a magyarok előtt egyesítette a területén élő népeket egy hatalom alatt egy országba. Sajátos a Duna tájék története, ahol a keleti és nyugati nagy népek szorításában élő számos népcsoport hol egymástól elkülönülve él, hol nagy birodalmak vagy országok lakójaként. A történelem legtöbbször ilyen módon, más szereplőkkel ismétli önmagát immár 2000 éve, legalábbis azóta szereztünk ismereteket róla.

Az avarok, mint minden nyugatra tartó nép, megtelepedtek Szeged környékén. A szőregi avar temető, amely egy gepidának a tovább használata, frappáns bizonyítéka ennek. A kelet-nyugati tájolású sírokat felváltják az észak-déli tájolásúak. A fontos átkelőhelyet és a sószállítás útvonalát ellenőrző avarok sírjaiba akadt itt a régész ásója. Sajátos vonása a helyi avar történetnek, hogy az írott források nem emlékeznek meg Szeged vidékéről, annál több lelet (Szőreg, Csengele, Kunhalom, stb.) árulkodik jelenlétükről.

A avarok belső Ázsiából látványos gyorsasággal 15 év alatt értek Európába, Alföldünkre. A korai leletanyag őrzi ennek az útnak az emlékét. Indulási helyükön talált hagyatékuk a karikás markolatú kardok és a hosszúfülű kengyelek. Közép-ázsiai tartózkodásukról kardhüvelyek és a P valamint D alakú akasztófülű szürke kerámia relikviák árulkodnak. Kiváló ötvöseik munkái mellett hagyatékukban a bizánci és a germán eredetű tárgyak szintén megtalálhatók, amelyek haditevékenységük iránya mellett kereskedelmi útvonalaikra utalnak. A bizánci kapcsolat az avarság egész Kárpát-medencei jelenléte során mindvégig fontos szerepet játszott.

A számos hadi esemény papírravetése helyett, amelyek leírása fárasztó, olvasni őket unalmas - amint a középkori oklevelek egyik nótáriusa jegyezte meg, miután elunta a sok hadi dicsőség leírását, amelyekért királyi adomány járt, vagy keveset

fizettek neki a tollforgatásért -, nézzük meg e nép harcmodorát és életmódját. E pusztai nomádok világa - amint másoké is - teljesen hasonló a honfoglaló magyarokéhoz. Nem véletlen, hogy az Európában egyedülálló etnikumot képviselő magyarság számos tudósa és tollforgatója a hunok mellett éppen bennük találta meg a rokonainkat.

Maurikiosz Sztrategikonjában leírja, hogy az avarok a kagán szigorú egyeduralma alatt élnek, a főemberek szigorú büntetésekkel vasfegyelmet gyakorolnak, lovas fegyverzetük elsőrendű. A vaskengyelt feltehetően tőlük vették át a bizánciak. Sátoruk és zubbonyuk használatát a császáriak számára is javasolja a szerző. Hadi taktikájuk a lesvetéssel, az utánpótlási vonal elvágásával a színlelt futással majd visszafordulással és a kíméletlen üldözéssel a nomád harcmodorról árulkodik. Az íjat, nyilat kiválóan kezelő harcos lovával szinte összenőve küzd, a dárdával is jól bánik. A sok ló, amit magukkal visznek, nemcsak a gyors mozgást szolgálja, hanem táplálékot is ad. Békeidőben a harcosok a törzsek állatállományának legeltetésével foglalkoznak. Állataik február-márciusban a táplálékhiány miatt a leggyengébbek, szinte nincs harci értékük.

Településeik képét a korábbi időszakban a földbe mélyített alapú jurták és sátrak határozták meg. Később a házaikat hasonló módon félig a földbe süllyesztve építették. Egy-egy család vagy nagycsalád házát és udvarát négyszögletes árokkal vette körül. A házakban kőtűzhely állt, a ház mellett kerek sütőkemencéket találtak a régészek. Az egykor nomád népesség letelepedett, téli szállásaikból falvak lettek, amire apróbb leletek, disznó és szárnyas csontvázak utalnak. Letelepült életmódra utalnak a hosszú ideig használt, sokszor ezer fős temetőik.

Az avarok közel harmadfélszáz évig tartó országlásának az idejét három korszakra osztotta a tudomány. Az első honfoglalásuktól (567-568) 630-ig terjedt, amikor nomád életformájukból adódóan kalandozásokat folytattak a Bizánci Birodalom területére, és országuk kiterjedt a kelet-európai pusztákra. Ennek a konstantinápolyi vereség és a keleti részek elszakítása vetett véget. A középső korszak a településterületük nyugat felé kiszélesítésével jellemezhető. A birodalom határát az Ens folyóig terjesztették ki. Ez a korszak a 670-től a 700-as, 720-as évekig, az ún. griffesindás népesség megjelenéséig tart, amely csoportban több kutató finnugorok megjelenését is feltételezi a Kárpát-medencében. A harmadik korszak az avar állam bukásáig, a 805 körüli időig tartott. A frankok támadásai (791, 795, 796) - az első Nagy Károly személyes vezetésével folyt - a birodalom nyugati részét zúzták szét. A Duna-Tisza közén lévő kagáni székhelyről (gyűrűsánc) 15 négy ökör vontatta szekéren szállították el e kincseket 795-ben, de maradt még belőle Nagy Károly Pipin nevű fiának is, aki 796-ban hódított csapataival. Végül az ország Tiszától keletre eső részét Krum bolgár kán foglalta el, és ettől e vidék a bolgár állam hatalmi övezetébe került. Így jutott Szeged és környéke bolgár fennhatóság alá a magyar honfoglalás idejéig.

Az innen a magyar honfoglalásig terjedő időszak, a 9. század története sok feltáratlan, fehér folttól teli korszak. Egyik fontos eseménye a szlávok - hátrahagyott régészeti anyagában nem megfogható, helynévanyagában (pl. Kanizsa, Csongrád, Gorzsa) máig élő nép - megjelenése Szegeden és tágabb vidékén. Amint a kutatás kimutatta, szűkebb pátriánkban közülük a pr(a)edenecent(us)ok, más néven abadrit(us)ok éltek. Velük és számos nép maradványával, köztük gepidákkal és avarokkal bizonyára

találkoztak az ide érkező magyarok. Ám, hogy mi történt akkor, és milyen szerepet kap városunk ezen új időszakban, annak elbeszélésére a következőkben kerül sor.